Amikor hétfő este negyed tízkor bekuckóztam a szobámba a Black Void új albumával, és először rápillantottam a promóanyagukra, nem tagadom, igencsak forgattam a szemem. Fekete-fehér, metszet stílusú borító, nihilista dalcímek - még egy közhelyes black metal album, gondoltam magamban, pont erre lesz nekem energiám hétköznap este. Azonban ritkán tévedek ekkorát.
Mert bár a Black Void vitán felül rokonságban áll a black metallal, valójában sokkal közelebb áll a punkhoz. Ráadásul nem is a felhasználóbarát, dallamos cali-punkhoz, hanem a köhögve kiabálós, tarajrázós őspunkhoz, mint amit a The Exploited és társai nyomtak a nyolcvanas-kilencvenes években. Legalábbis statisztikailag. Mert vannak benne dallamos, énekes betétek, melyekkel a tarajosok nem nagyon éltek, viszont tartalmaz rengeteg black metal elemet is, ami meg extremitásában már fölélő a klasszikus punkzenének. Viszont az energia, az agresszió, a minden és az ellenkezőjének is a tagadása már egyértelműen ezt a vonalat viszi tovább.
Ezáltal az “Antithesis” egy sokkal élvezetesebb élménnyé vált, mint amire számítottam. Nem fárasztott, mint a tiszta black, nem untatott, mint a klasszikus punk: mindegyik műfajnak az erősségét hozta be a mixbe, aztán adott hozzá némi szólózgatást, némi melódiát, némi töpp-töpp-töpp-töppös, keménykedő metalos riffelgetést, de közben az esszenciális lázadást és dühöngést egy percre sem engedte el. Ötletes koncepció, kitűnő kivitelezésben.
Egyfajta értelmiségi punkokként a Black Void nem csak a metalelitisták kedvencével, a black metallal fűszerezi meg zenéjét, de Friedrich Nietzsche filozófiájára építi fel témáit - négy akkord, négy negyed, és mégis ínyencek számára is fogyasztható. Vannak itt duplázók, konstans rekedt károgás, de nem fullad az album fejlógatásba, a dühös, zajos riffek megállíthatatlan energiával sodorják végig a hallgatót az album mind a harmincnyolc percén.
Bár Black Void néven ez a zenekar első projektje, Lars Are Nedland és csapata nem az első lemezét adja ki. A 2022 májusában megjelent “Antithesis” bizonyos szempontból rímel a brigád korábbi projektjére, a 2021-ben White Void néven megjelentetett “Anti”-ra. És rímelés alatt azt értem, hogy a szöges ellentéte. Míg a Black Void Nietzsche, a White Void Albert Camus filozófiájára épült. Az “Anti” dallamos és puha volt, az “Antithesis” már horzsolós és kemény.
A black metal számomra olyan, mint a vodka - önmagában nem megy le a torkomon, de keverd bele bármibe, amit szeretek, és korlátlan mennyiségben leszek képes magamba dönteni. Ennek megfelelően visszatérő szereplői a lejátszási listáimnak liturgikus zenével, hip-hoppal, jazz-zel, vagy akár rabszolgazenével kevert black albumok. De az, hogy valaki a punkkal vegyítse ezt a műfajt, számomra teljesen új volt. Pedig van értelme, és ennek megfelelően működik is, egyik stílusirányon sem kellett nagyot fordítani, hogy homogén elegyet kapjunk. Ráadásul olyan nevek is (fekete)fémjelzik a projektet, mint Sakis Tolis a Rotting Christból vagy Hoest a Taake-ból.
De ha már beszéltünk a vodkáról, illik megemlíteni a narancsot (paradicsomlét, Martinit, áfonyalét, ki mivel szereti), ami esetünkben az agresszív, nyers punkzene. Ahogy saját magukról vallanak, az album “egy körfűrész érzékenységével és egy temetkezési ügynök könnyedségével” bír.“ Az "Antithesis" ötvenévnyi punk és negyvenévnyi black metal előtt tiszteleg, és pont úgy hangzik, mintha közben egy mohawkos punk verekedne egy corpse paintes sráccal” - írják, és magam sem fogalmazhattam meg volna jobban az album hangulatát.
A lemez egy igazi underground metal kocsmás, zárás után a pincelépcsőn dohányzós, sörlóbálós rockbuli hangulatát hozza, és mint olyan, tökéletes agresszióleeresztő szelepként funkcionál - ilyenre pedig egyre nagyobb szükségünk van.
8/10
