A Per Nilsson vezette svéd bandáról, a Scar Symmetry-ről azt mondani, hogy dallamos death metalt játszik, pontosan ugyanolyan, mintha az Egyesült Államokat hatalmas országként jellemeznénk. Körülbelül ennyit árulna el a skandinávokról ez a stílusbesorolás és annyi minden kimaradna zenéjükből, hogy gyakorlatilag értelmetlenné válna az egész.
Svédország hozzájárulása a könnyűzenéhez nem ma kezdődött és elképesztő, nemzetközi sikereket elérő sztárokat eredményezett ez a folyamat. A Scar Symmetry pedig mintha az összes eddigi jellemzőt belezsúfolta volna dalaiba és lemezeibe, mert szinte minden összetevő megtalálható itt, ami miatt rajonghatunk a svéd muzsikáért.
A csapat alapvetően valóban death metalt játszik, de ehhez hozzáadja az ABBA fémjelezte dallamvilágot és slágerérzékenységet, a klasszikus göteborgi melo-deathet, az Evergrey progresszív metalját és atmoszféráját, a Malmsteen-ihlette neoklasszikus gitármeneteket, illetve akár még a black metal megoldásait is. Mindez pedig - az eltérő hatások ellenére - tényleg egységes egésszé áll össze és azonnal felismerhetővé válik a Scar Symmetry zenei világa.
A 2004-ben megalakult banda tíz éven keresztül meglehetős rendszerességgel, átlagosan kétévente hozta ki új lemezeit, kiépítve egy rendkívül lojális rajongótábort. Túléltek több tagcserét és távozást (ezek közül talán Christian Älvestam alapító énekesé volt a legfájóbb), de Roberth Karlsson (hörgés) és Lars Palmqvist (tiszta ének) 2008-as érkezésével megszilárdult a felállás.
Legutolsó albumuk a 2014-es "The Singularity (Phase I – Neohumanity)" volt, mely első része lett a már akkor tervezett konceptalbum trilógiának. Afféle high-tech, transzhumán sci-fi eposz volt ez, remekül is sikerült, de aztán valahogy nem akaródzott megérkeznie a folytatásnak. Egészen 2023. június 9-éig kellett várnia mindenkinek, hogy a Nuclear Blast gondozásában megérkezzen a második rész, a "Xenotaph".
Kilenc év iszonyatosan hosszú idő: zenei trendek jönnek és mennek, együttesek robbannak be és tűnnek el a süllyesztőben, azaz az egész zenei klíma és szcéna gyökeresen képes megváltozni. Ha ma visszatekintünk 2014-re, érdekes megállapítani, hogy a metalszíntéren olyan sok minden nem is történt azóta. Éppen ezért érezhetjük úgy, hogy igazából nem is maradtunk le semmiről, mert a "Xenotaph" pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a "Neohumanity" elhagyta.
Bevallom: most, hogy már legalább egy hónapja szinte megállás nélkül hallgatom a lemezt, olyan szinten hozzámnőtt, hogy nem tudok és nem is nagyon akarok távolságot tartani tőle. Tulajdonképpen minden itt van, amit a metalban szeretek: óriási, azonnal magával ragadó dallamok, szenzációs gitárszólók, embertelenül súlyos riffek, Roberth Karlsson jóvoltából a brutalitás is jócskán tiszteletét teszi, szóval gyakorlatilag olyan, mintha személy szerint nekem írták volna Nilssonék ezt az anyagot.
Mekkora már a Digiphrenia Dawn című tételben az a libabőröztetően gyönyörű, a '80-as évek pop-rockját idéző két vokáltéma és átkötés! A legszebb az az egészben, hogy sosem érezzük azt, hogy valamiféle Frankenstein-féle, zenei hullák különböző darabjaiból összefércelt tákolmányról van szó. Olyan természetességgel simulnak össze a legkülönbözőbb megoldások és hatások, hogy öröm hallgatni.
Ráadásul gyönyörűen szól az egész, klassz és a koncepcióhoz tökéletesen illeszkedő a borító, a szűk egyórás játékidő pedig úgy röppen el, hogy a végén még kevésnek is érezzük. Gyakorlatilag bármennyit el tudnék hallgatni a svédek repertoárjából és őszintén szólva kilenc év után én egy dupla albumot sem tartottam volna túlzásnak.
Kizártnak tartom, hogy az évből fennmaradt három hónap során kijöhetne olyan lemez, mely ki tudná szorítani év végi listánkról (éspedig annak is a felső deciliséből) a Scar Symmetry új albumát. Nagyon régóta nem jött szembe velem olyan metalanyag, melyet ennyire megkedveltem volna és mely hónapokig képes bennmaradni a lejátszási listámban. Szórakoztató, fantasztikus zeneiségű cucc ez, én nem találtam benne hibát, nem mintha nagyon akartam volna. Kötelező!
10/10
