Egészen elképesztő, hogy tíz élet sem lenne elég arra, hogy megismerjük és meghallgassuk a világban alkotó összes metalbanda termését. Naponta jönnek szembe velem olyan zenekarok, melyek harminc éve a pályán vannak, sokadik lemezüket adják ki és még sosem találkoztam a nevükkel. 

Ezen brigádok jó része bizony méltán merül feledésbe zenéjük minősége miatt, azonban néhány ilyen együttes hallatán kénytelen vagyok visszakeresni a diszkográfiájukat, mert egész egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy korábban még nem volt szerencsém hozzájuk.

Az 1994-ben megalakult francia black metalos Merrimack pontosan ilyen: már a hatodik stúdióalbumuknál járnak, ami harminc év alatt bizony nem sok (bár az első csak 2002-ben jött ki), de a március 8-án a Season Of Mist gondozásában megjelenő "Of Grace And Gravity" alaposan rácáfolt az elvárásaimra. 

Mára egyedül a Perversifier művésznév alatt alkotó Stéphane Robinet gitáros maradt a kezdeti tagságból, a többiek mind 2008-2010 körül csatlakoztak és azóta stabil a felállás. Átlagosan négyévente jelentkeznek új albummal, azonban most hét év is eltelt az előző, 2017-es "Omegaphilia" korong óta. Gondolom, az együttesben senki sem a zenélésből él, azaz semmilyen kényszer nem áll fenn a sűrűbb megjelenések kapcsán. 

A francia csapat afféle black metal puritista megközelítésben alkot, azaz széles ívben kerülnek mindenféle post-, avantgárd, experimentális jelzőt vagy stílust és szigorúan kitartanak a kilencvenes évek első felében beindult norvég irányvonal esztétikája mellett. Ennek ellenére vagy éppen emiatt nálam nagyon beütött az aktuális anyaguk: korántsem mondanám a zenekart régisulisnak vagy éppen ódivatúnak, mert ezerféle ötlet, hangulat, hangszerelési megoldás sorakozik itt, melyek mind izgalmassá teszik a produkciót. 

A dalszövegek is érdekesek és korántsem a szokásos sátánista ostobaság húzódik meg a mondanivalóban. A lemez címe ("A kegyelemről és a gravitációról") arra a kettőségre, ellentétpárra utal, miszerint az isteni kegyelmet, a spiritualitást kereső embert örökké visszahúzza, visszarángatja a Földre, a mindennapi realitásba a profán gravitáció.

De áttételesen szó van itt azon kortárs bandákról is, melyek tagjai csuklyát húznak a fejükre, okkult nyaklánccal pózolnak és máris rejtélyesnek és ezoterikusnak képzelik magukat, pedig mindezen külsőségekkel pusztán csak mondanivalójuk hiányát próbálják palástolni. 

A lemezen hét tétel kapott helyen negyvennyolc percben, azaz punkosan rövid, szélvészgyors nótákat itt ne is keressünk, ráérősen kifejtett, többszöri hangulati és tempóváltást tartalmazó, gyönyörűen megszerkesztett dalokat viszont igen. Már a nyitó Sulphurean Synods libabőröztető atmoszférával bír, de mindegyik számban valami olyan földöntúli, kozmikus misztérium húzódik meg, mely képes elénk idézni a néma, éjsötét űrben kóborló galaxishalmazokat és többmillió naptömegű fekete lyukak körül keringő csillagokat.

A franciák nem találták fel a meleg vizet, nem álltak bele a kortárs feketefém trendekbe: tulajdonképpen akár klasszicista black metalként is jellemezhetnénk őket, mert egyértelműen a régi iskola alapján dolgoznak, de azt a végletekig finomítva teszik. 

Kifejezetten elmélkedős, odafigyelős zene ez, de megéri a ráfordított figyelmet: a szép és arányos megszólalás is sokat dob a befogadás élményén, ráadásul a Vestal nevű frontember is igen meggyőzően teljesít, jól hozza ezt az elkárhozott, nihilista megközelítést a dalokban. Egyszóval remek anyag lett a Merrimack hatodik soralbuma: black metal rajongóknak (szinte) kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott. 

8/10