Három év kihagyás után új lemezzel jelentkezett az amerikai progresszív sludge metal zászlóshajója, a Mastodon. Másfél évtizede járják már az útjukat, a kritika a kezdetektől ódákat zengett róluk, de a mainstream piacra mind ez idáig nem tudtak betörni, még annyira sem, mint a teljesen máshonnan indult és máshova eljutó Avenged Sevenfold vagy Five Finger Death Punch.
A pár hónapja megjelent új, hatodik Mastodon albumra adott reakciókat olvasva a szélsőséges rajongástól az „ezek is eladták magukat” véleményig mindennel találkozhatunk. Az előbbit általában a zenekart az első lemez megjelenésétől követő ősrajongók, míg az utóbbit az atlantai banda zenéjével később megismerkedők hangoztatják. Az kétségtelen, hogy más ez a zene már, mint a 2004-es Leviathan album idején volt, de ez semmilyen szempontból nem hátrány, sőt.
A Once More ’Round the Sun az előző lemez, a 2011-es The Hunter által megkezdett csapásvonalon halad, bár annál nyersebb, ha tetszik, rockosabb, a hangzás szikárabb. Hiányoznak az olyan lassabb, epikusabb, szinte álomszerű szerzemények, mint a The Hunter címadó tétele volt, helyette vannak a már-már rádióbarát nóták, mint az „Aunt Lisa”, a „The Motherload” vagy az „Asleep In The Deep”. Mindez persze a szokásos mastodonos rafinériával nyakon öntve és zeneileg úgy megtekerve, hogy nehezen azonosítható bármilyen hagyományos dalszerkezet. Egyébként is jellemző a lemezre, hogy a számok utolsó harmada tartogat valami meglepetést, átértelmezve visszamenőlegesen akár az egész dalt is. Ilyen a „Tread Lightly” végén hallható ikergitár-téma, ami simán beférhetne akár az újabb kori, progresszívebb Iron Maiden nótákba is, vagy az „Ember City” második felének szólója, ami egyszerűen döbbenetes. Ez utóbbi dal a lemez egyik legjobbja.
Persze a Mastodon nem ment át sláger-rockba: a „Halloween” című tétel felénél beinduló riff vagy a „Feats Your Eyes” zúzása a régebbi anyagokat idézi. A legnagyobb meglepetést azonban a már említett „Aunt Lisa” jelenti, ami talán a legjobban képviseli a korai Mastodon albumok világától való eltávolodást.
Sűrű ez az album. Köszönhető ez a tagok kivételes hangszeres tudásának, a három énekesnek, akik eltérő hangkaraktereikkel tovább színesítik a dalokat, valamint a nyakatekert, kiszámíthatatlan kanyarokat vevő dallamáramlásnak. Legalább három-négy hallgatás kell, mire leülepednek a számok, ismerőssé válnak a témák, aztán beleragadnak a fejünkbe és nem is jönnek ki onnan egykönnyen.
A Mastodon progresszív zenekar. Nem a prog-rock stílusgettójába zártan (Dream Theater iskola), hanem a szó valós értelmében progresszív: fejlődik, saját egyéniségét fel nem adva olvaszt magába zenei hatásokat, akár egész stílusokat is, de a legmagasabb minőségből sosem enged. Önmaga definiálja újra a metalt a XXI. századra: kevés ilyen zenekar van ma a mezőnyben, ha egyáltalán.
9/10
