A dán Black Book Lodge debütalbuma idén július végén jelent meg a szintén dán Mighty Music kiadónál és bár akkor futólag hallottam, olvastam róluk, nem keltette fel az érdeklődésemet és nem is jutott el hozzám a zenéjük. Most viszont alkalmam nyílt a kiadó jóvoltából végighallgatni a korongot és októberben már a második nagy meglepetés ért. Egy korábbi lemezajánlóban a finn Kreyskull lemeze lepett meg ennyire, most pedig itt a Black Book Lodge, szintén a fagyos északról, mégpedig egyenesen a tundráról.

De a két lemeznek természetesen semmi köze egymáshoz. Míg a Kreyskull jellegzetesen európai hatásokkal bír, a dán banda zenéje egyértelműen amerikai gyökerű, talán stoner metalnak nevezhetnénk leginkább. A húzósabb, rockosabb témákban a Kyuss, az énekdallamokban pedig a Mastodon sejlik fel áttételesen (a zenekar hivatkozik is rájuk bemutatkozó anyagaikban). De ez teljesen mindegy is, mert a Black Book Lodge, ahhoz képest, hogy első lemezes banda, egészen elképesztő dalszerzői rafinériával rendelkezik. Az egész album egy monolit jégtömb, tele középtempós szerzeményekkel, melyek darálnak, ólomsúllyal nehezednek a mellkasra, sokszor minimál-riffekkel támadnak, mégsem lehet sosem unatkozni. Kiváló példa erre a "The Call" című szám, ami szinte egyetlen témával szegez a földbe, de ennek az egy témának olyan a húzása, és a dal olyan fináléba fut ki, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A "Pendulum" nóta közepén pedig a szinte üveghangú gitárnyüvés, no meg mellette a teljesen váratlan, ritmikus csorda-vokál kapja el a figyelmünket. Az "Empire" lassan, elszállósan indul, aztán a főtéma egy olyan erőteljes, röviden kitartott riff, hogy megint csak ámulhatunk. A "Lupus" dalban jól észlelhető a Kyuss-féle pulzálás, a "Cripplegate" tételnél a már említett Mastodon-féle dallamok varázsolhatnak el az álomszerű gitárszólóval együtt. Az egyetlen nóta, amely hangulatilag elüt az albumtól, az pont a címadó Tundra. Vonósokkal, tam-tam dobokkal kísért elszállós szám, a címe ellenére én mégsem érzem hidegnek, leginkább a csodaszép refrénnek köszönhetően.

Nekem néha a Katatonia melankóliája és csavart dallamai is bevillantak néhány helyen. Az egész lemezről süt az ambíció: a dalok alig-alig követik a hagyományos verze-refrén-verze-refrén-gitárszóló-refrén felépítést, mindig jön valami meglepő, a nóta kezdetéből organikusan, bokorszerűen kinövő új téma, amibe kellemesen belegabalyodhatunk.

A Black Book Lodge nagyon magasra helyezte a lécet ezzel az albummal, elsősorban saját maga számára. Már a debütálásukkal kialakítottak maguknak egy kis külön műfajt: itt nem a manapság oly divatos "ezt keverem azzal meg amazzal és nahát, milyen érdekes" hozzáállással van dolgunk, hanem önálló, tudatos dalszerzői szándékkal és képességgel.

Az érdekes az, hogy bár a lemezen egyetlen vidám pillanat sincs és ezt Ronny Jønsson gitáros-énekes furcsán hideg, távolságtartó, szinte érzelemmentes vokálja is erősíti, mégsem fullad önsajnálatba, magába fordulásba az album. Ez pedig a mázsás riffeknek és gitárhangzásnak köszönhető. Ha elfelejtettem volna mondani: ez egy metal album. Mégpedig a  felső tíz százalékból.

9/10