A teljes munkásságukat a Lovecraft által létrehozott kozmológia taglalásának szentelő metalbandákról már írtunk egy cikket ITT, de úgy tűnik, az amerikai gótikus fantasy/sci-fi író mitológiája a mai napig kifogyhatatlan és elapadhatatlan forrása az újabbnál újabb zenekaroknak, lemezeknek. Az 1999-ben megalakult chilei csapat, az Unaussprechlichen Kulten neve már önmagában árulkodó: hatodik soralbumuk február 2-án érkezik az Iron Bonehead kiadó gondozásában.
A zenekarnevet adó Kimondhatatlan kultuszok című könyvet a német von Junzt írta az eredettörténet szerint, melyet az Out Of The Aeons (Eónokon túlról) című 1933-ban íródott novella mutat be. Az együttes egyébként pontosan e képzeletbeli könyv tárgyát képező kultuszokat veszi számba lemezein, szinte néprajzi alapossággal, kezdve az ősi sumér-görög-római hitvilágtól egészen a Walpurgis-éjig.
Lovecraft írásainak hatása az atmoszférateremtésen alapul: az ember által felfoghatatlan távlatok, korok, kozmikus rémségek bemutatása során rendkívül spórolósan bánik minden közvetlen leírással és az olvasó képzeletére bízza a munka nagy részét, hiszen semmi sem lehet félelmetesebb annál, mint amit mi magunk találunk ki önmagunk számára.
Az amerikai író novelláit-kisregényeit emiatt rendkívül nehéz megfilmesíteni, mert pontosan azt kellene vizuálisan megjeleníteni, amit Lovecraft mindig is az árnyékban akart tartani a minél nagyobb hatás kedvéért. Más a helyzet azonban a zenével: szinte adja magát a lehetőség, hogy az extrém metal eszközeivel teremtsük meg azt a borzalmas, embertelen és ezért emberfeletti rettegést, melyről Lovecraft részvétlenül, szinte sebészi alapossággal számol be olvasói előtt.
A legfontosabb ebben az esetben is a hangulat: a chilei zenekar pedig tényleg mesteri szintre fejlesztette a disszonáns, lassan őrlő, lávaszerűen fortyogó, kozmikus húrként a nyakunk köré tekeredő riffhalmaz megalkotását. Mintha a pokol minden csúszómászója, névtelen, rémséges fertelme mászna elő a csatornanyílásból, hogy felböfögje, ránk hányja saját jelentéktelenségünk, szánalmasságunk szennyét.
A zenekar mindent bevet: cséphadaróként daráló kaoitikus dobolás, földöntúli gitárszólók, melyek azonban néha egészen hagyományos dallamokat és heavy metalos jellegű futamokat hoznak, no meg a szokásos death metalos hörgés fokozza az atmoszféra sötétségét.
A dalokat többször töri meg akusztikus betét, belassuló, szinte kántálásig hátráló vokál, no meg a szokásos hörgés. Az egész szűk háromnegyed órás korong hallatán tényleg olyan benyomásunk támadhat, hogy itt bizony maguk a Nagy Öregek vagy éppen a Külső Istenek suttogták sötét misztériumaikat a zenészek értő fülébe.
A dalok általában öt-hat percesek és mindösszesen hét található belőlük a korongon. A zene jellegéből adódóan szinte megkülönböztethetetlenek egymástól ezek a darabok, éppen ezért egyben kissé nehezen veszi be a hallgató gyomra az egész albumot. A kivétel ez alól talán a záró, bő nyolcperces Die Teufelsbücher című szám, mely szinte már-már hagyományos szerkezetűnek és befogadható dallamokkal telinek minősül a többi darabhoz képest. A chilei csapat itt áll a legközelebb ahhoz, hogy valamiféle power balladát írjon.
Meglepő módon kifejezetten hallgattatja magát az anyag, de természetesen csak death metal rajongóknak ajánlott a "Häxan Sabaoth": gyanítom, hogy mindenki más sikítva nyúlna öt perc után a stopgomb után. A halálfém elkötelezett hívei azonban kizárt, hogy csalódnának, mert a hangulat tényleg adott.
8,5/10
