Szerintem valahogy úgy van az, hogyha valaki körülbelül tízéves korától fogva megszállotjává válik a rockzenének, azon belül is egy stílusnak, illetve az azt legjobban reprezentáló három-négy együttesnek, akkor ha később maga is zenélésre adja a fejét, nem is tud nagyon másfélét írni, mint példaképei. Beleég ez a muzsika a DNS-ébe, az agytekervényeibe és álmából felkeltve is ezek a dallamfordulatok kúsznak elő belőle.

Szerencsés esetben ez később aztán a saját dalszerzői hang megtalálását követően a háttérbe szorul, de leginkább eltűnik. Ám sokaknál ez végleges becsípődést eredményez és ha akarnának, sem tudnának szabadulni egy (vagy több) ikonikus előadó bűvköréből: a nemzetközi színtéren is a kelleténél sokkal több bandát tudnánk akár kapásból felsorolni, melyek tényleg olyanok, mintha valaki más életművét akarnák vagy próbálnák folytatni.

Nálunk is megfigyelhető ez a jelenség: számtalan kiváló, profi zenész és elképesztő torokkal megáldott énekes dönt úgy, hogy tribute-zenekart alapít és hobbiként itthon interpretálja fiatalkorának kedvenc hőseit. Aztán természetesen csak megszólal a kisördög minden zenész fejében és beindul a saját dalok írása, hogy aztán mindez társak keresésében és találásban, majd a saját csapat megalakításában öltsön testet.

Érdekes dolog, hogy ezek az együttesek kizárólag angol nyelven énekelnek: mintha olyan mértékben magukévá tették volna az angolszász rocklegendák örökségét, hogy szinte fel sem merül bennük az anyanyelven történő önkifejezés igénye. Nem tudom, hogy hányszor írtam már ennek stratégiai hátrányáról: a hazai közönség sosem fog rajongani egy magyar zenekarért, mely angolul énekel. Ha pedig eleve a külföld a cél, akkor is inkább érdemes saját jogon megcélozni a világpiacot, semmint beállni a sorba és homokot vinni a Szaharába.  

Lapunk hasábjain is több hasonló felfogású és egyébként kimagasló zenészek és énekesek által elkészített, mégis eleve kudarcra ítélt lemezről írtunk már: itt elég csak a Mad Robots (kritika ITT) és a Tulpa (recenzió ITT) albumait példaként felhozni. Az Alva zenekar idén január 1-én megjelent debütalbuma, az "Out Of This Madness" esetében is pontosan ez a helyzet és tulajdonképpen változtatás nélkül bemásolhatnám mindazon sorokat, melyeket akkor és ott leírtam.

Az angol nyelvű dalszövegek kapcsán jutott eszembe Joseph Conrad esete (de vehetnénk akár Vladimir Nabokovot is). Conrad lengyel származású angol regényíró, Nabokov pedig orosz származású amerikai szerző. Mindketten angol nyelven alkottak, így életművüket (nagyon helyesen) nem születési országuk, hanem választott hazájuk nyelvének irodalmához sorolják. 

A rockzenében ugyanis a dalszövegnek szinte pontosan ugyanolyan fontos szerepe van, mint a zenei tartalomnak, ha pedig egy zenekar lemond arról, hogy anyanyelvén fejezze ki magát, akkor eleve megfosztja magát a hallgatói azonosulás alapvető eszközétől. Természetesen lehet tudatos választás az angol dalszöveg is, csak akkor a zenének kell olyannak lennie, mely teljesen újat tud mutatni az angolszász piacon. 

Az Alva is kiválóbbnál kiválóbb zenészekkel és Kövi Lóránt személyében egy zseniális torkú énekessel rendelkezik, aki a Pear Jam elnevezésű tribute zenekarból lehet ismerős. Ennek megfelelően az angol nyelven éneklő csapat leginkább a Soundgarden, a Pearl Jam és az Alice In Chains zenéjét hozza kísérteties hűséggel. 

De pontosan itt van a probléma: tudom, hogy a metal a lehető legmegértőbb műfaj a könnyűzenében és a rajongók meglepő toleranciával fogadják a harminc-negyven-ötvenéves hangzással és stílussal előálló zenekarokat is, ám én ennek nem sok értelmét látom.

Az "Out Of This Madness" egy remek zenészek által írt leckefelmondás vagy stílusgyakorlat: gyakorlatilag minden egyes számban felismerhetőek a vezérfonalként szolgáló amerikai grunge bandák, az énekeseik manírjai, hajlításai, a zenei fordulatok és témák. 

Ahogy a fentebb már említett két hasonszőrű hazai brigád esetében is felhoztam, itt is értetlenül állok a produkció előtt: "milyen dolog már az, hogy évtizedes rutinnal rendelkező kiváló zenészek tulajdonképpen mások életművét írják tovább, értelmezik, ahelyett, hogy a saját hangjukon szólalnának meg?" Érzésem szerint amíg ezek az együttesek nem szabadulnak meg a bevezetőben leírt jelenségtől, addig ezek a dalok, lemezek csak egyfajta tiszteletadásként értelmezhetők, de önálló szerzői teljesítményként nem.

6,5/10