A múltidézés korát éljük. Sorra bukkannak fel azok a fiatal csapatok a világ minden tájáról, melyeknek a tagjai még nem is éltek akkor, amikor idoljaik megalapították saját zenekarukat és elkészítették első néhány, azóta már klasszikussá vált anyagukat. A másik vonal a szakmában már akár tizenöt-húsz évet is eltöltő veteránok, akik iszonyatos beleérzéssel játsszák gyerekkoruk zenéit (lásd a NITROGODS új albumát). A harmadik irány, amikor a zenekar az elmúlt harminc-negyven rocktörténelmének két-három stílusát mixeli össze, hogy kihozzon belőle valami egyedit, fogyaszthatót. Nos, a CROBOT az első csoportba tartozik, de annak is a felső ligájába.
Az amerikai, Pottsville-ben (Pennsylvania állam) alapított zenekar kijött már egy EP-vel 2012-ben és az idei év elején is, mely utóbbiról 4 számot át is emeltek a debütalbumukra, melyen így 11 tétel szerepel (a limitált kiadáson van egy bónuszszám is). Brandon Yeagley énekes hangjáról kell először beszélnünk, hiszen ez a hang teljesen meghatározza a korong jellegét. Kíváncsi lennék, hogy ha másik énekessel vették volna fel az albumot, mennyire jönnének ki ennyire a hatások.
Yeagley hangja annak a negyven éves vokális vonulatnak a legújabb hajtása, amely egy bizonyos Robert Plant-tel kezdődött a Led Zeppelin-ben, David Coverdale folytatta a Deep Purple-ben és a Whitesnake-ben, aztán a '80-as/'90-es évek fordulóján egyszerre tűnt fel Chris Cornell a Soundgarden-ben és Chris Robinson a The Black Crowes-ban. Ez a hang pedig a rettenetesen hajlékony, a magas sikolyokat is puhán, erőlködés nélkül kiadó színtiszta tenor, amely Robert Plant védjegye. Brandon Yeagley is ezt a stílust hozza, csukott szemmel hallgatva alig lehet megkülönböztetni a Led Zeppelin legendás frontemberétől.
A zene is ezen a vonulaton halad, a Led Zeppelin alapvetően blues alapú, riffekre kihegyezett, némi boogie-it is tartalmazó dalaival találkozunk, hozzáadva a Whitesnake-nek a '80-as évek második felében, amerikai éveiben alkotott dolgait, de a lazaság, az amerikai rockhangulat egyértelműen a The Black Crowes-tól jön, a Crobot náluk azonban sokkal keményebb, dögösebb. A lemez nyomulását két ballada töri meg: a "La Mano de Lucifer" és a záró "Queen Of The Light", melyek gyönyörű dalok, egészen elvarázsoló hangulattal.
Az egész korongot áthatja a southern rock lazasága, groove-alapú dalok sorjáznak egymás után. A helyzet világos: ahhoz képest, hogy a CROBOT bemutatkozó albumát tette le elénk az asztalra, egységes, kiforrott hangzással bír: változatosak a nóták, és Chris Bishop témáinak és szólóinak köszönhetően van valami koszos, rock'n rollos jellege is a daloknak.
A "Something Supernatural" lemez és a zenekar maga is messze kiemelkedik a mezőnyből, dalszerzői képességeik alapján sok van bennük, az album pedig kifejezetten jó hallgatnivaló. Ha nem is váltja meg a rockzenét, mindenképpen érdemes beszerezni. Egyetlen általános tanácsunk lehet a csapatnak: el kell kezdeni az egyedi, saját stílus kialakítását, el kell távolodni a példaképek örökségétől.
Az album a Nuclear Blast kiadó gondozásában jelenik meg október 28-án.
8,5/10
