Tíz év telt el az utolsó Arcturus album, a "Sideshow Symphonies" megjelenése óta. Azóta történt egy zenekari feloszlás, majd jött a kötelező jellegű újjáalakulás, több évnyi hitegetés az új lemez megjelenéséről, végül csak megérkezett az "Arcturian". A Prophecy kiadó május 8-án jelenteti meg a norvég avantgárd metal zászlóvivőinek legújabb soralbumát, melyet elég jelentős várakozás övez és minden bizonnyal legalább ugyanúgy megosztja majd a rockzene kedvelőinek táborát, mint az összes eddigi korongjuk. Nos, talán egy kicsit még jobban.

Az olasz reneszánsz idején volt szokásban a festők esetében, hogy a vezető nagy művészek köré egy komplett, iskolának talán szerényen nevezhető közösség szerveződött. Igazából ezek komplett manufaktúrák voltak: a nagy és bejáratott nevű mesterek annyi megrendelést kaptak a főnemesektől, módos polgároktól és az egyháztól, hogy egész egyszerűen fizikailag nem bírták volna a tempót, a remélt és várt, szép summát jelentő bevételről azonban nem igen óhajtottak lemondani. Így a tényleges munkát a köréjük sereglett tanítványaik végezték helyettük, az ellesett fogások és technikák elsajátításának reményében gyakran szinte ingyen. A művész személyesen vette át a megrendelést és a kért igényeket, majd nagy vonalakban kidolgozta a koncepciót, felvázolta, felskiccelte a művet, a tanítványok pedig a mester stílusát tökéletesen utánozva befejezték az alkotást. Természetesen a festményre a világhírű festő neve került, a kismesterek pedig csak remélhették, hogy egyszer kialakul majd saját stílusuk és ők is önállósodhatnak és elindulhatnak a hírnév felé. Sajnos, a legtöbbjük neve ismeretlen maradt az utókor számára, megrekedtek az örök másodhegedűs szerepénél, önálló alkotásig nem jutottak el.

Nos, az Arcturus esetében pont az ellenkezője történik lassan harminc éve. Tulajdonképpen a norvég extrém metal zenei színtér minden jelentős tagja megfordult már a szupergrupként működő csapat soraiban, illetve az Arcturus szinte valamennyi tagja szerepelt más együttesekben vendégként vagy akár session zenészként, így az Arcturus története a norvég black/extrém metal zanzásított változata is. Mintha a színtér valódi mesterei újra és újra összegyűlnének, hogy megvalósítsák mindazon ötleteiket, melyek egyéb zenei tevékenységükbe nem férnek már bele. Innen az avantgárd jelző: bár az Arcturus zenéje rendkívül sokfajta hatást olvaszt egybe, mégis azonnal felismerhető. De vicces módon a kapcsolódó zenekarok zenéje is könnyedén tetten érhető: Borknagar, Ulver, Dimmu Borgir, The Kovenant, Mayhem, Spiral Architect. Mindannyian itt vannak, mint egy osztálytalálkozón.

ICS Vortex hangja természetesen hozza ugyanazt az elképesztő minőséget, mely miatt a norvégok zenéje sosem lesz elfogadható a nagyközönség számára. Tipikus "szereted vagy utálod" hang ez: olyan ő, mint King Diamond volt a Mercyful Fate számára, áldás vagy átok, kinek szíve szerint. A zene alapja természetesen a black metal, de jócskán találhatunk benne indusztriális, elektronikus vagy akár világzenei elemeket is, sőt, a Demon című tétel inkább nevezhető post-rocknak, mint metalnak.

Egyébként az album második felét én erősebbnek érzem, talán azért, mert az utolsó öt dal valahogy koherensebbnek, összefogottabbnak, ha tetszik, hagyományosabb szerkezetűnek hat, mint az előzőek. De az Arcturus pont attól az, ami, amitől egy másik zenekart már idegesítőnek, sőt céltalannak éreznénk. Itt valahogy nem éreztem ezt, inkább csak kapkodtam a fejem a váratlan váltásokon, gyakran egy dal esetében többször is. Elsőre egy nagy katyvasznak tűnik az egész (na nem korai Darkthrone módra), hanem egyszerűen letaglóz az a rengeteg minden, ami szinte egyszerre történik a korongon.

Nincs értelme külön-külön elemezni a dalokat. Én inkább a lemez legnagyobb problémáját, a hangzást említeném meg. Természetesen az elektronikus promoanyagok minősége korántsem egyenértékű a végtermék produkciós színvonalával, de sajnos nekem bántóan steril volt a hangzás, pedig ehhez a zenéhez kifejezetten illene a melegebb, analógosabb megközelítés. Bár a sajtóanyag szerint a gitárszólók az első blikkre kerültek rögzítésre és Hellhammer igazi dobokat használt a felvételek során, én ezt nem igazán éreztem. Természetesen a zenészi teljesítmények elsőrangúak, de a tökéletesnél kevesebbet nem is várhatnánk az Arcturustól.

Nos, az "Arcturian" kifejezetten egy nehéz album lett, megkockáztatom, hogy tíz-tizenkét hallgatás után kezdi csak megadni magát. Hogy erre aztán a kifejezett rajongókon kívül kinek lesz ideje, türelme és energiája, az nagy kérdés (valószínűleg igen keveseknek). Aki eddig szerette ezt az őrült csapatot, az nem fog csalódni, de újabb híveket ez az album nemigen fog hozni a norvégoknak, az szinte biztos. De a kereskedelmi sikerek, úgy gondolom, a legkevésbé sem érdeklik Sverd csapatát. És ez így elég rendben is van.

9/10