A svéd power metal brigád, a Civil War második albuma a Napalm Records gondozásában május 8-án jelent meg, két évvel a bemutatkozó "The Killer Angels" után. A csapatot a Sabatonból 2012-ben kivált négy tag alapította, gyakorlatilag ugyanazt a csatametal zenét viszik tovább, mint az anyabanda, csak talán riff- és gitárcentrikusabb megközelítéssel. Az induláshoz természetesen nagyot kellett durrantani, így leigazolták a szintén svéd Astral Doors-ból (továbbá a Lion's Share-ből és a Wuthering Heights-ból) ismert Nils Patrik Johanssont, egyszerre szerezve médiafigyelmet és hitelességet a bandának. Miközben a Sabaton sikere töretlen maradt a jelentős tagcsere ellenére is, a Civil War tulajdonképpen második lemezével a megkapaszkodásért küzd az európai metalligában.
Európában ugyanis messze a legsikeresebb alműfaj a hagyományos, heavy/power metal. Ezernyi csapat reméli, hogy ő is végigviszi azt a karriert és eléri azt az anyagi és szakmai sikert, mint a Nightwish, a Sabaton, a Helloween, a Blind Guardian: a felsorolás gyakorlatilag a végtelenségig folytatható. Bár természetszerűleg kézzelfoghatóan megvannak a különbségek az említett együttesek stílusában, zeneileg nem is igazán különböznek egymástól. Valamikor a '80-as évek közepén/utolsó harmadában alakult ki ez a megközelítés, mégpedig a Helloween fellépésével. Az a fajta zene ez, amely elsősorban a német piac igényei szerinti dallamfordulatokkal és -világgal operál, nem véletlenül persze. Az önmagában 83 milliós Németország (de bővebb értelemben egy majd' százmilliós németajkú és ízlésű közösség) egymaga képes meghatározni a Nagy-Britannián kívüli Európa metalpiacát. Németországban még mindig a fizikai formátumok mennek messze a legnagyobb számban, tulajdonképpen a germánok adják az európai piacot: szinte minden nagyobb példányszámú zenei szaklap, fesztivál, lemezkiadó, stb. náluk működik. Így aki professzionális zenész akar lenni (ami azt jelenti, hogy nem kell rendes állást vállalnia egy hulladékfeldolgozó vállalatnál, rakodómunkásként gürcölnie a szürke hétköznapokban vagy szerencsés esetben énektanárként felügyelnie az általános iskolás nebulókat, hanem megél a turnézásból és a pólóeladásból, mert a lemezeladás utáni jogdíj megszűnt létezni), annak bizony Németországba kell menni: azaz olyan zenét kell játszania, amely a német tömegpiac igényei szerint való.
Ráadásul a német metalközönség legnagyobb hányadát alkotó power/heavy rajongók ízlése rendkívül konzervatív, nem igazán tolerálnak semmilyen műfaji elhajlást vagy kísérletet. A dallamoknak olyannak kell lenniük, hogy illeszkedjenek a német slágerzene által már évtizedek óta kifejlesztett hangzáshoz. Ebben a zenei színtérben harminc év alatt szinte semmi sem változott: ez az állandóság zenészgenerációk számára nyújtott (ha nem is biztos, de) megélhetést. Járják a Helloween által kitaposott utat, saját zenei ötleteiket, elképzeléseiket pedig projektekben vagy emlékzenekarokban élik ki, melyek inkább viszik a pénzt, mintsem hozzák.
A Civil War ugyanezt az utat követi, a különbség csupán a szövegvilágban van. Kizárólag történelmi, azon belül is hadtörténeti témájú dalokat írnak: van itt nóta a disznó-öbölbeli Kuba-ellenes amerikai intervencióról, az amerikai polgárháborúról, a skót függetlenségi háborúk hőseiről, szinte mindenről. A szerzemények pedig kórusokkal bőségesen megtámogatott, hősiesen epikus, általában középtempós darabok, a kötelező power balladákkal megspékelve (Tears From The North, Schindler's Ark, az utóbbinál tökéletes David Coverdale megszemélyesítés).
Ha akarnék se tudnék rosszat mondani a Civil War produkciójáról. Profi zenészek, megbízható produceri és dalszerzői munka, hallatszik, hogy mindenki tudja a dolgát. De pont itt van a hiba: olyan a "Gods And Generals" végighallgatása, mintha robotpilóta üzemmódban játszanánk végig egy ezerszer végigpörgetett számítógépes játékot. Tudjuk, hogy melyik elágazásnál merre kell menni, álmunkból felkeltve is tudjuk, hogy melyik háztetőn áll lesben a mesterlövész ellenfél, melyik ajtót kell berúgni a továbbjutáshoz. Nos, a Civil War pontosan ilyen: a dallamokat már első hallásra, az első taktus után folytatni tudjuk, mert már számtalanszor hallottuk, a dalszerkezeteket szinte előre megírhatnánk mi is. Minden ismerős, még ha nem is vagyunk képesek első blikkre sorolni a hivatkozási pontokat.
Ami pedig ízlés kérdése: számomra Nils Patrik Johansson hangja nagyon nehezen tolerálható. Ismert és köztudott, hogy Johansson olyan tökélyre fejlesztette Ronnie James Dio stílusának utánzását, hogy az már szinte félelmetes. És bár érzem, hogy itt próbál távolodni mesterétől, de annyira beleégtek már Dio manírjai, fogásai, témái, hogy unos-untalan előbukkannak ezek a rettenetesen modoros dolgok. Ráadásul az énekes angol kiejtése is elég furcsa, így néha egészen bizarr produkció kerekedik ki a fentiekből.
A dalok most is vannak olyan erősek, mint a bemutatkozó album esetében, sőt, a záró és egyben címadó tétel, valamint a Back To Iwo Jima a korong legjobban sikerült részei, ezek tényleg kellemesek és erős darabok. De mindezekkel együtt én nem érzem azt, hogy a Civil War a "Gods And Generals" albummal eredményesen veszélyeztetné a recenzió elején felsorolt csapatok státuszát ebben a rendkívül telített szegmensben. Tisztességesen összerakott és kidolgozott iparosmunka, de nem több.
7/10
