A Century Media kiadó szeptember 11-én jelenteti meg a Devil City Angels azonos című bemutatkozó albumát. Projektről van szó: bár a hivatalos sajtóközlemény szerint a tagok egy tavalyi Keith Moon-John Entwistle emlékesten találtak egymásra és egy kis jammelés után vetették fel a közös zenélés, majd bandaalapítás ötletét, ebben azért vastagon benne lehetett a kiadó is. A négy alapító tagból három igazi iparági veterán, a glam metal hősei ők, akik a nyolcvanas években virágkorát élő műfaj hírmondóba maradt képviselői. Egy fiatal, de évtizedes tapasztalatokkal és igen jó torokkal rendelkező énekes állt melléjük, így adták ki bemutatkozó albumukat, mely mintha egy párhuzamos univerzumból érkezett volna.
Ebben a párhuzamos univerzumban ugyanis a kilencvenes évek elején nem robbant be a Nirvana. Valahol eltűntek a süllyesztőben, lemezük nyomtalanul került a demoanyagok legaljára egy azóta herointúladagolásban elhunyt lemezkiadós menedzser íróasztalán, onnan pedig a szemetesládába. A hard rock hullámnak így nem lett vége, a heavy metal érintetlenül uralhatta a listákat, a Sunset Strip továbbra is ontotta magából azokat a csapatokat, akik hosszú hajukkal, szűk cicanadrágjaikkal, kifestve korzóztak West Hollywood-ban és a női rajongók hada ma is sorban áll a backstage-ben egy-egy koncertjük után.
Eric Brittingham, a Cinderella basszusgitárosa, Tracii Guns, az L.A. Guns gitárosa és Rikki Rocket, a Posion dobosa (azért ezeket a neveket átgondolhatnák már életüknek ebben a khm.. érettebb fázisában) összefogott Brandon Gibbs énekessel (Cheap Thrill, Gibbs Brothers) és hamar összedobták a bemutatkozó lemez anyagát. Rögtön a stúdiómunkát követően azonban Brittingham kiszállt, de gyorsan pótolta őt a szintén legendás, ám a kilencvenes közepe óta állandóan beugró szerepben domborító Rudy Sarzo basszusgitáros (Quiet Riot, Ozzy Band, Whitesnake, stb.).
Nos, a felsorolt nevek az adott stílus szakmai legnagyobbjai, Brandon Gibbs pedig kiválóan hozza azt a fajta, bluesban gyökerező, laza énekstílust, mely általánosságban jellemezte annak a korszaknak az előadásmódját. Ha azonban sleaze/metalt vagy dögös hard rockot várnánk a csapattól, akkor csalódni fogunk.
A Devil City Angels zenéje ugyanis sokkal inkább gyökerezik a The Black Crowes-féle southern rock/boogie stílusban, erre kiváló példa az elsőként kihozott kislemeznóta, a Boneyard, de erre a vonalra erősít rá az I'm Living tétel is. Ebbe csepegtetnek bele némi Aerosmith-tökösséget az All My People vagy a Back To The Drive dalokban. De megtaláljuk itt a nashville-i country rock ízeit is a Ride With Me vagy a ballada jellegű Goodbye Forever című szerzeményekben, melyek - ismerve a fősodorbeli amerikai rockrádiók játszási listáit - tökéletes slágerekké válhatnak.
Tehát igazi húzásnak, dögnek nem igazán van nyoma a debütalbumon: inkább biztonsági játékra gyúrt rá a tagság és ez szerintem koncepcionális hibának bizonyult. Amolyan "érezd jól magad, adjál még egy koktélt" típusú dalok ezek: még egy másodpercre sem villan fel semmi abból a veszélyességből vagy legalábbis pimaszságból, ami azért egy Mötley Crüe-t vagy éppen Poison-t mindig is jellemzett.
A mélypont az All I Need című hetvenes éveket idéző gagyi popszámban érkezik el, Beach Boys-os, teljesen vattacukorszerű refrénjével, melynek hallatán inkább tudtam volna előadóként elképzelni egy különösen kegyetlen fogyókúra utolsó fázisában levő Mariah Carey-t, mint ezeket a sokat látott arcokat.
A tagadhatatlan dalszerzői és előadói profizmust nem lehet természetesen letagadni a csapattól: szerintem ők álmukból felkeltve is azonnal kitolnának a gitárjukon egy-egy ízes rocknótát, harminc évnyi karrierrel a hátuk mögött ez talán el is várható. De jobban el kellett volna egy kicsit engedniük magukat: az anyabandák anno ennél sokkal érdekesebb és izgalmasabb zenét játszottak és ez nemigen tükröződik vissza ezen a korongon.
7/10
