Lassan vége az évnek és a rockzenét szeretők tábora nem panaszkodhat: számos kiemelkedő album jött ki 2015-ben, igaz, volt csalódásra okot adó is bőven. Mindenki elkészítheti a maga év végi TOP20-as listáját, mi is ezt fogjuk tenni természetesen, majd valamikor januárban, de közel sem lenne teljes a kép a Devil You Know november 6-án a Nuclear Blast kiadónál megjelent második korongja nélkül. Ha egy elképesztő hangú énekes vezette zenekart, egy nagyon erős dallamokkal teli, a tucatmegoldásokat messziről kerülő lemezt keresnénk és unnánk már a fénymásolóval készült metalcore csodákat, akkor ez a nemzetközi tagsággal bíró banda telitalálat: a "They Bleed Red" pedig a stílus ez évi csúcsteljesítménye.
Howard Jones énekes az ultrasikeres, metalcore élcsapat Killswitch Engage énekesi posztját adta fel 2012-ben cukorbetegségének súlyosbodása miatt, melyet a turnézással járó életvitel okozott. Szerencsére az egészségi állapota hamar helyreállt, olyannyira, hogy még abban az évben csatlakozott John Sankey dobos (Fear Factory, Devolved) és Francesco Artusato gitáros (All Shall Perish) projektként indult zenekarához. A felállást Ryan Wombacher basszusgitáros (Bleeding Through) és az azóta már távozott Roy Lev-Ari gitáros (Hiss Of Atrocities) egészítette ki. Igazi műfajbeli sztárparádéval van tehát dolgunk, de a banda arcát és elsődleges azonosítójegyét a fekete bőrű énekes adja.
Tavaly meg is jelent bemutatkozó albumuk "The Beauty Of Destruction" címmel, de nagy hullámokat nem igazán vetett a színtéren. Ezt ők is érezhették, mert aránylag gyorsan, másfél évre rá itt is van a folytatás és nem nehéz észrevenni, hogy a dalok sokkal súlyosabbak, de egyben változatosabbak is. A metalcore nem igazán a szívem csücske (hogy finoman fogalmazzak), és én nem is érzem helyénvalónak ezt a címkét a Devil You Know zenéjével kapcsolatban. Sokkal inkább modern metal vagy progresszív thrash ez a muzsika: sokkal értelmesebb, intelligensebb, mint a mezőny túlnyomó többsége.
A zenéért ismét a Sankey-Artusato kettős, míg a szövegekért Jones felelt, de mégis: sokkal inkább csapatmunkának tűnik most a végeredmény, mint korábban. Már a nyitó Consume The Damned iszonyatosan beindítja a korongot, bár a frontember itt kizárólag a szigorúbb, brutálisabb hangszínét használja. Már itt felvillan az az út, melyre a zenekar a továbblépés érdekében a későbbiekben ráléphetne: Jones fantasztikus bariton hangját egyszerűen bűn elpazarolni. Értelemszerűen sokkal több dallamos vokális részt kellene beleszőni a nótákba. A fekete énekesek (elég itt Doug Pinnick zenefenoménra vagy éppen Phil Lynott rockikonra gondolnunk) valami olyan minőséget, különleges mélységet tudnak belerakni a metal zenébe, ami egyből megbolondítja a dalok hangulatát és mondanivalóját.
Pont Jones hangja az, mellyel a Devil You Know ki tudna törni a metalcore színtérről, mert valljuk be: amennyi rajongója van a stílusnak, talán pont kétszer-háromszor annyi azon zenehallgatók száma, akik azonnal elkattintanak vagy hátat fordítanak az ilyen jellegű csapatok hallatán. Persze igazságtalanok lennénk, ha kizárólag a frontemberről beszélnénk, mert ami igazából, hosszú távon megragadja az embert, az bizony a gitármunka, az én esetemben minden bizonnyal. Artusato nagyon izgalmas szólókkal pakolta tele a korongot: gyakran szinte egy progresszív death metal bandát éreztem játszani, ott hallhatunk ilyen pazar hangszeres produkciót.
A Devil You Know persze azért nem egy Dream Theater: tizenegy három-négyperces szám sorjázik végig a lemezen, azaz összetett dalszerkezeteket, elszállt, pszichedelikus jammeléseket és előremutató progresszivitást itt nem érdemes várni. Tökéletesen kimunkált és végigvitt nótákat azonban igen. A Let The Pain Take Hold képében pedig még egy power ballada is helyet kapott a korongon, melyben Jones eszement nagyot énekel.
A sablon-agressziót és a klisés, erőltetett melodrámát szakmányban hozó metalcore színtéren a Devil You Know legnagyobb erőssége, hogy a nóták képesek valódi érzelmek közvetítésére, melyet nagyobbik részben persze a frontember hoz, de a gitárszólók is bőven kiveszik ebből a részüket. Megmaradnak a hallgatóban a dallamok, de azért senkit ne tévesszen meg a melódia-központúság: nagyon súlyos, gyakran pusztítóan brutális ez az album. Ahogy a fentiekben már utaltam rá, nekem sokszor sok is volt az üvöltés, hiányoltam a finomabb megoldásokat, főleg az énektémák terén.
Összességében elmondhatjuk, hogy a csapat mindenképpen előbbre lépett, de bátrabban kellene elkalandozniuk a metalcore határain messze túlra, hogy a bennük rejlő potenciál tényleg kibontakozhasson. A zenekarok harmadik albumára szokták azt mondani, hogy sorsfordító: ott válik el az ocsú a búzától. Ez hatványozottan igaz a Devil You Know esetében. Én szurkolok.
8/10
