A rockzene halálát gyakorlatilag létrejötte óta hangoztatja a könnyűzenei sajtó: szinte minden évtizedben legalább egyszer hivatalosan is eltemetik a műfajt, könnyező szemű rajongók nosztalgiáznak réges-rég feloszlott bandák fantasztikus koncertjeiről, a "régen minden jobb volt" életérzés jegyében pocskondiázzák a fiatal zenekarok albumait, de a rock'n roll még mindig itt él velünk és köszöni, jól van. Vagy mégsem? És mi a helyzet a magyar rock háza táján? 

2014 kora őszén Gene Simmons, az amerikai veterán rockbanda, a Kiss basszusgitáros-énekese, alapítója és dalszerzője kerek-perec kijelentette, hogy a rockzene meghalt, legalábbis abban a formájában, amelyben az elmúlt ötven évben létezett. Mondandójának lényege röviden, hogy már csak a hetvenes években indult nagy nevek tudnak megélni a turnébizniszből, a lemezeladások megszűntek, a fiatal csapatok pedig jobb, ha gitárt sem fognak a kezükbe, mert minek is, ugye. Lett is nagy felzúdulás rockkörökben, volt aki bőszen bólogatott, mások pedig lesajnálóan nyilatkoztak Simmonsról, mint az öregkori demencia újabb példájáról.

Idén az ausztrál deathcore banda, a Thy Art Is Murder énekese, Chris "CJ" McMahon hagyta ott a csapatot egy igen kimért Facebook-kifakadással megspékelve, melyben leírta, hogy az elmúlt 6-7 évben összesen keresett a zenéléssel és a bandájával cirka 16 ezer ausztrál dollárt, ami évekre lebontva egy magyar minimálbéres éves bevételét sem éri el, hogy finoman fogalmazzunk (ez havi kemény 38 ezer forint, khmm..). Nem kis bandáról van pedig szó, a csapat a legnagyobb kiadónál, a német Nuclear Blast istállójában dolgozik, kontinenseken átívelő rajongótáborral rendelkeznek, folyamatosan turnéztak szerte a világban, mi akkor a gond? A frontember elmondása szerint nem tud és nem is akar így tovább élni, egyszerűen elege van a pénztelenségből, normális életre vágyik. Szavai furcsa és utólagos megerősítései Simmons nagy port kavart kijelentésének. 

De aki kicsit is követi a rockbizniszt, az hetente szembesül feloszlásokkal, tagcserékkel, botrányos szétválásokkal, melyeknek semmi más oka nincs, csak a pénz. De pontosan miről is van szó? Egészen egyszerűen két dologról: a rockzene, mint műfaj népszerűségének drámai hanyatlásáról, valamint a rock'n roll mögött kialakult és felépített több évtizedes üzleti modell összeomlásáról. Ez a két tényező olyan csapást mért az ezen a zenei területen dolgozó és alkotó zenészekre, lehetőségeikre és kilátásaikra, mely most először alapjaiban kérdőjelezi meg a szakma jövőjét.

1. "Valaha híres rocksztár voltam ..."

Érdekes összeállítást tett közzé a Metalinsider a 2015-ben az USA-ban a legnagyobb példányszámban ténylegesen eladott rock/metal (vagy legalábbis odasorolt) lemezekről. A lista kizárólag fizikai hanghordozókra (CD, vinyl) vonatkozik (zárójelben az eladott példányszám és a megjelenés éve, ha az nem 2015-ös). 

Olyan számokat láthatunk itt, melyek tíz évvel ezelőtt gyenge első heti eladásnak minősültek volna. A leginkább megdöbbentő azonban az úgynevezett katalógus-albumok, azaz az akár évtizedekkel korábban kiadott korongok dominanciája, illetve a friss bandák szinte teljes hiánya. Sokan legyinthetnek, hogy kit érdekel már a CD, egyáltalán, van valaki, aki még ilyen avítt formátumot vásárol?

Rendben, de gondolkodjunk el már azon, hogy mikor lett utoljára bármilyen rocknóta hazai vagy éppen világsláger? Mikor volt fontos, ha bármi érdekes történt egy rockzenekarral? A rockzenészek már csak akkor kerülnek bele a hírekbe, ha meghalnak. Szomorú, de igaz. Mikor hallottál kereskedelmi rádióban vagy akár tévében rocknak nevezhető dalt? A rock'n roll rajongói utánpótlása 12 éves kor körül indul nemzedéki értelemben. Szerinted hány hatodikos kiskölök nyomat Iron Maident vagy Intronautot, ne adj' Isten Magort vagy Ektomorfot? Sokkal inkább Wellhello meg Kis Grófo figyel a mobiljukon, legalábbis a kilencven százalékuknál biztosan.

Valahogy úgy járt a műfaj, mint a jazz. Marginális szubkultúrává vált, zárt, lövészárkokkal és alig palástolt felsőbbrendűséggel védett határokkal: a gettósodás tipikus jelei ezek, a fejlődés pedig - ha egyáltalán van - az extremitás felé tolta a rock'n rollt, egyre távolítva önmagát a fősodorbeli népszerűség elérésének lehetőségétől.

A klasszikus régi rockgeneráció képviselői lassan fizikailag is eltávoznak közülünk, a stafétabot átadása pedig elmaradt. Azoknak a zenekaroknak, akik nem a legkésőbb az ezredfordulón berobbanó Internet-korszakot megelőzően lettek ismertek, esélyük sincs olyan nagyságú közönség előtt rendszeresen turnézni, mely akárcsak szerény megélhetést biztosítana számukra.

2. Megvalósult kommunizmus: dolgozz ingyen, oldd meg okosba! 

Egy folyamatosan szűkülő zenei piacot vágott tehát orrba a digitális technológia megérkezése. Előbb az írható CD-k, majd a fájlcsere, végül az ingyenes streaming tulajdonképpen kihúzta a szerzői jogdíjat a zenészek kezéből. A közönség ugyanis hajlamos elfelejteni, hogy a zenészek nem pusztán előadják dalaikat (előadó-művészet), hanem azokat meg is írják (alkotóművészet). Mindkettő munka, ezért mindkét terület szereplőinek díjazás jár a munkájáért. A két tevékenység gyakran személyileg is elválik egymástól. 

Most próbáljuk számba venni egy hazai rockcsapat (és most ne a régi öregekre gondoljunk) bevételeinek forrásait.

Albumeladások

Hát izé. Ez ugye megszűnt. Van helyette streaming (Spotify, Deezer, Youtube, SoundCloud, Youtube, etc.). Ezek a digitális szolgáltatók hivatottak kiváltani a lemezek értékesítéséből befolyó pénzeket. Tényleg? Ha kezdő banda vagy, akkor gyorsan felejtsd el. Ahhoz, hogy egyáltalán értelmezhető pénzt kapj ebből, ahhoz többszázezres nézettséget/hallgatottságot kell produkálnod, ami finoman szólva is lehetetlen, főleg, ha a választott műfajod a rock. Ráadásul ezek a szolgáltatók szemérmetlenül alacsony díjazással élnek, szó szerint fillérekre kell gondolni a kezdő bandák szintjén: pár ezer meg tízezer forintról beszélünk, ha egyáltalán.

Az Ossian tavalyi albumával kiugró sikert ért el, platinalemez lett a fizikai CD, azaz több mint négyezer példányt adtak el belőle, igaz, 999 forintos kiskereskedelmi áron. Ez kb. négymillió forint. Ebből lejön még minden közteher, előállítási költség, grafika, stúdióidő, hangszerek, keverés, stb. Maradjon mondjuk a zenekarnál a harmada (jó esetben), ami 1,3 millió forint. A négytagú zenekar és a stábja minden bizonnyal nem ebből él, hanem a koncertezésből. Lássuk.

Koncertek, fellépések

A videómegosztó oldalaknak, no meg az okostelefonoknak hála ma már seperc alatt kerül fel a netre bármely banda jászalsószüttyői, Pipacs-csárdabeli bulijának felvétele. Tegyük hozzá, hogy pénzügyileg nullszaldósra hozni egy harmincfős koncertet, de még egy százfőset is szinte lehetetlen.

Arról nem is beszélve, hogy manapság ennyi embert érdekel Magyarországon egy rockbanda. Az Omen basszusgitárosa, Vörös Gábor a tavaly októberi tatabányai koncertjük kapcsán fakadt ki a Facebookon, mivel a 25 éves jubileumi turné aktuális buliján mindösszesen 41 fizető vendég volt. Az Omen pedig nagynevű csapat, képzeljünk akkor el egy kezdő, netán extrémebb zenét játszó bandát.

Nem véletlen, hogy turnékat ma már Magyarországon 2-3 csapat tud tolni: Tankcsapda, Ossian, Edda. Ők talán kijönnek ebből. De vajon hány ezer koncertet kellene elnyomni egy évben, hogy valaki ebből megéljen? Egyik megoldás, ha a kezdő vagy kevésbé ismert csapat bevásárolja magát az ismertebb sztárbanda elé. Azaz fizet azért, hogy ő játszhasson. Megy ez a biznisz rendesen: külön tarifája van a vidéki, pesti, határon túli buliknak. Nem véletlen, hogy a nyári fesztiválszezon maradt az egyetlen biztosabb pont a bandák életében, mert ott fix díjazásért lépnek fel általában. Egyébként meg "benzinpénzért bárhová elmegyünk".

Kézműves kecskesajtkészítés

A merchandise-ból biztos nagyon klasszul eléldegél egy Star Wars vagy Motörhead-kaliberű produkció, de Magyarországon erre életpályát építeni minimum necces. Eladsz háromszáz bandás pólót meg kulcstartót egy évben? És? Ha komolyan csinálod, ebből lejön a nyersanyag és az előállítás költsége, az ÁFA, társasági nyereségadó, stb., stb. Aprópénz marad a végén, elmehettek belőle egy jót vacsorázni.

Sokkal egyszerűbb, ha átálltok kézműves lekvár- vagy sajtkészítésre. Külön szakma, no meg babramunka, de potenciálisan nagyobb keresletre számíthatsz, a falunapokon és -vásárokon ráadásul a friss levegőn állsz, nem egy füstös-sötét koncertterem végében.

Főzőműsorok, zsüritagság a tévés vetélkedőkben, ruhatervezés 

Soroljuk a tudományos-fantasztikus irodalomhoz.

Szponzorizáció, pályázati pénzek

Szponzori pénzt szerezni legfeljebb az Ákos és Tankcsapda-szintű előadóknak sikerül. Amúgy is 22-es csapdája az egész: ha már neved van és kialakult közönséged, akkor érdekes lehetsz egy multinak, de nem akkor kellene főleg a lóvé, hanem amikor kezdőként a költségek felmerülnek, de sajna akkor meg a kutyát nem érdekelsz. A pályázati pénzek pedig egy adott régióhoz, produkcióhoz, koncerthez, programhoz köthetők, melynek egy zenekar esetleg a része lehet, de ebből folyamatosan pénzt termelni, melyből meg is él a csapat, nem valószínű.

Legyél tribute- és feldolgozás zenekar!

Ez a zenészpálya vége. Beállsz nyomatni a Paradise City-t meg a Thunderstruck-ot a hétvégi buliban, de legalább a közönség veled énekli a nótákat. A rockzene stagnálását mindennél jobban mutatja, hogy gomba módra szaporodnak a különböző tribute- és feldolgozás zenekarok, lassan kiszorítva a saját zenével próbálkozó bandákat a klubokból.

Ha nagyon jó vagy, azért elmehetsz Delhusa Gjon turnézenekarába billentyűsnek.

Konklúzió: no pénz, no foci 

A kezdő rockbanda fizet a hangszerért, a stúdióért, a próbateremért, a nagyobb bandának a fellépési lehetőségekért, fizet azért a kiadónak, hogy megjelenhessen a lemeze (tényleg, régen a kiadók a saját pénzüket kockáztatták, most gyakorlatilag PR-ügynökségként működnek, szinte nekik fizet a zenekar, hogy terítsék a kiadványokat). Fizet mindenkinek, de neki alig fizet valaki.

Ezt persze lendületből, fiatalkori naivitásból lehet csinálni egy darabig, rendes munka mellett, a megtakarításaidat bele lehet tolni a zenélésbe, csak éppen a bevétel hiányzik. Mert az nincs. Aztán mindenki megunja. Marad a hobbizenélés státusza, aztán marad a munka meg a család. Vajon mindig lesz így utánpótlás? Facebook-lájkokból meddig lehet megélni?