Luxemburg hallatán nem éppen a minőségi metal jut az eszünkbe, valljuk be. Sokkal több politikai vagy éppen gazdasági vonatkozás ugrik be a nagyhercegség neve alapján, de ha már a bolygó egészen egzotikus pontjain (Afrika, Távol-Kelet, Dél-Amerika) is sorra alakulnak a műfaj zenekarai, akkor nem is lehet semmi meglepő abban, hogy ez a kis ország is beszállt a versenybe, mégpedig a Scarlet Anger nevű dallamos thrash brigád révén, akik az MIG kiadó gondozásában március 18-án jelentetik meg "Freak Show" címmel második soralbumukat.
A csapatot még 2007-ben alapította Joe Block énekes és Fred Molitor gitáros, akik azóta is a banda magját alkotják. Egy 2009-es és 2001-es EP kiadását követően 2012-ben érkezett meg az első stúdiólemez, a "Dark Reign", mely már a thrash felé mozdulás jegyében íródott és elég jó kritikákat is kapott, mintegy felhelyezve a zenekart a nemzetközi színtérre.
A frontember hangja szinte egy az egyben hozza Mille Petrozza, a Kreator főnökének orgánumát és színeit (bár egy kicsit mélyebb, hörgősebb fekvésben), valamint a zene is a nyolcvanas közepi német, valamint a Bay Area-korszakos amerikai thrash metal keverékeként írható le, azonban van valami egészen érdekes, egyéni is a produkciójukban. Sok olyan dallamot, érdekes gitártémát és a stílustól teljesen szokatlan megoldást csempésznek a szokásos darálásba, melyek eredményeként egy összetéveszthetetlen karaktert kap a Scarlet Anger.
Sok riff hallatán persze eszünkbe juthat a Slayer vagy esetleg a korai Exodus, de zeneileg a luxemburgiak szerteágazóbbak, gyakran kitekintenek a stílus keretei közül: erre a legjobb példa az egészen elképesztően változatos The Haunted Place - House Of Lost Souls című bő hatperces miniopera. Ez a tétel már elég nehezen nevezhető thrash metalnak, mivel tele van pakolva jóféle heavy/power, de még némi elszállós prog-rock gitártémával is.
Külön ki kell emelni a hangzást, mert ennyire organikusan, analógosan szóló anyaggal régen találkoztam. A produkció Jens Bogren svéd stúdiómágust dícséri, akit az Opeth, a Katatonia, a Soilwork, a Dark Tranquillity vagy éppen a Symphony X lemezeiről már ismerhetünk. Iszonyatosan kiegyensúlyozott, de mégis lekerekített, cseppet sem digitálisan éles, csikorgó hangzást adott az egész korongnak, melyen minden hangszer tökéletesen arányosan szól, különösen a dobok megszólalása tetszett.
Ahogy a roppant mód eltalált lemezborítóról már kiderülhetett, az egész albumot a nyolcvanas/kilencvenes évek horrorfilmjei és képregényei ihlették, mely tény a számcímekben is visszatükröződik. Sorra kerülnek itt a horrorkánon jól ismert témái és figurái: a tíztételes lemez jól körbejárja mindet, amolyan kifejtős, ráérős módon, mivel a számok ritkán kúsznak öt perc alá. Én itt érzem a korong egyetlen gyengeségét: a thrash korlátozott zenei eszközeivel igen nehéz tartalommal kitölteni a nemritkán hatperces játékhosszt is meghaladó szerzeményeket és a csapat néha az önismétlés hibájába esik, de nem bántó módon szerencsére. Vannak annyira jó dalszerzők, hogy ez ne váljon egy percre sem unalmassá.
A leginkább sikerült nóták a középtempós zúzdák, melyek alapja egy jól eltalált riff és melyekbe a szóló mindig belevisz egy-két váratlan ötletet, amitől az egész hangulata egy kicsit megváltozik (lásd pld. a Through The Eyes Of The Sufferer dalt, mely iskolapéldája ennek). A legmeglepőbb dal a lemez végén helyet kapó The Unbelievable Story Of A Stupid Boy című, jobb híján power balladának nevezhető opusz a maga fokozatosan építkező, majd a végére kiteljesedő jellegével. A záró Deadly Red Riding Hood aztán ismét egy igazi thrash aprítás, amúgy pőrén és csupaszon, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A luxemburgiak hangszeresei iszonyatosan feszesen játszanak, Joe Block pedig olyan megkérdőjelezhetetlen autoritással vezényli a brigádot, amit tényleg ritkán hallani a színtéren. Aki vegytiszta thrash metalra vágyik, azt persze érheti némi meglepetés, de a csapat tagadhatatlan dalszerzői képessége és a nóták húzása, agresszivitása mindenkit le fog venni a lábáról. Érett, profi produkció, tele kiváló dalokkal.
9/10
