Egyik kedvenc dán bandám (King Diamond és a korai Artillery mellett, csak a teljesség kedvéért) három év után jelentkezett a harmadik soralbumával, mely egyszerűen csak a csapat nevét viseli. A 2013-as "Oh Death" szenzációsan sikerült (lemezkritika itt), melynek nyomán interjút is készítettünk Mikkel Wad Larsen énekessel (itt olvasható). A zenekar azóta kiadót váltott, a finn Spinefarm Records lett a befutó a korábbi dán Mighty Music helyett, a friss korong pedig május 13-án jelent meg.
Ha meg szeretnénk határozni a zenekar stílusát, eléggé bajban lennénk. Sludge, stoner, doom, hardcore/metalcore és rock'n roll: dobálódzhatunk itt a jelzőkkel, csak éppen semmi értelme sem lenne. Szerencsére szó sincs itt egy zavaros, rossz színű és ízű kutyulékról, mert ha meghallod a Helhorse zenéjét, azonnal felismered őket, annyira jellegzetes hangzással rendelkeznek. Természetesen a sludge/stoner vonal a leghangsúlyosabb, ha akarjuk, akkor ezt lehet még leginkább rájuk húzni, de az a betörhetetlen vadság és dinamizmus, ami árad a dalaikból, az a kemény, vagány hozzáállás bizony sokkal inkább a hardcore sajátja.
Az egyedi hangzás és stílus kialakítása már önmagában hatalmas fegyvertény: elég, ha arra a rengeteg reménytelen, egyenmegszólalású bandára gondolunk, melyek a gyártósorról frissiben legördült fröccsöntött, műanyag akciófigurákra emlékeztetnek. Néhány zenei panel és divatmagazin áttanulmányozása után már elő is állnak produkciójukkal, mely pontosan ugyanolyan és teljesen csereszabatos az összes többivel.
Nos, a Helhorse nem ilyen. Ez elsősorban a már említett elhivatottságnak és lendületnek köszönhető, mely szinte pulzál a dalaikban, másodsorban pedig Mikkel Wad Larsen egészen magnetikus kisugárzású hangjának. Tényleg ritkán hallani ennyire egyedi rocktorkot, mely egyszerre tud olyan kemény lenni, mint egy betonacél gerenda, és képes érzelmeket is átadni, lásd a korong egyetlen, epikus, bár nem tipikus és fokozatosan bekeményedő balladájaként szolgáló Fortune Favours The Bold című tételt, melyben amerikai rádiós rockbandákat megszégyenítő módon énekel. A harmadik tényező az egészen elképesztő dallamérzék, mely például a The Blood Boiler dal refrénjében érhető tetten.
A "Helhorse" korong azonban elég nagy változásokat hozott az előző albumhoz képest. Egyrészt eltűntek (szinte teljes mértékben) a gyorsabb, hardcore-os tételek, a dalok végig középtempóban vagy éppen lomhább, sludge-os málházással sorakoznak. Másrészt pedig megbomlott az az énekesi tandem és feladatmegosztás, mely korábban Mikkel Wad Larsen és a billentyűs-vokalista, Aske Kristiansen között fennállt. Larsen a tiszta, míg Kristiansen az üvöltősebb, hardcore-osabb énekért felelt, melyet mindketten tökéletesen oldottak meg. Most azonban Kristiansen több dalban is beszáll a dallamok feléneklésébe és itt bizony már akadnak gondok. Ugyanis Larsen hangja annyira domináns és erős, hogy mellette a másik énekhang sehogy sem illeszkedik a dalokba, nem tud érdemben hozzáadni a nóták hangulatához, sőt, én úgy éreztem, hogy inkább elvesz belőle. Míg korábban Kristiansen a dalok érzelmi csúcspontjánál adott mindig súlyt extrém vokalizálásával a számoknak, most több alkalommal párhuzamosan énekel társával, így nem minden esetben tud kialakulni a zenei katarzis.
A korong harminchat perc játékidővel rendelkezik tizenegy tétellel, de ebből három instrumentális zörej és átkötés, melyek egyenlő ütemezéssel vannak elszórva a dalok között. Egyrészt nagyon kevésnek érzem a nyolc rendes tételt félórás hosszal, másrészt ezek az átkötések semmit sem adnak hozzá az albumhoz, sokadik hallgatás után teljesen funkciótlanná válnak, a hallgató automatikusan lépteti át őket. Nagyon elfért volna még itt két-három szám ezek helyett.
Szerencsére azonban a fenti hiányosságok ellenére ez a nyolc új nóta bitang erősre sikeredett: megvillan bennük mindaz, ami miatt megszerettem a bandát. Érezhetően egyszerűbb felépítésűek, lassabbak, ha tetszik, hagyományosabb felfogásúak most a dalok, de ez korántsem jelent kommercializálódást. Ultrasúlyos riffek, azonnali bólogatásra kényszerítő húzás és dög és egy csipetnyi rockosodás (hallgasd meg a zseniális zárónóta, a No Fucks Given női kórusvokálját a refrénben vagy az Among The Wolves gitártémáit): én üdvözlöm ezt a fejlődési irányt, mert ha egy csapatban ennyi dallamérzék lakozik, azt hiba nem kihasználni.
Nem én vagyok az egyetlen, aki évek óta várja már a Helhorse áttörését és én nagyon remélem, hogy az új kiadó támogatásával és a friss korong dalaival mindez sikerül a bandának. Kevesen vannak, akik jobban megérdemelnék.
8,5/10
