A francia metal színtér egyike a legizgalmasabbaknak Európában. Sorra alakulnak és törnek fel a nemzetközi elismertség közelébe olyan zenekarok, melyek korántsem játszanak fősodorbeli, népszerű zenét, hanem ehelyett mernek kísérletezni, szakítani a szokásos sémákkal. Gojira, Monarch, Dagoba, Hegemon: csupa érdekes, egyedi zenét játszó csapat, és a franciáknak a fesztiválok és lemezkiadók terén sem kell szégyenkezniük. Az Apathia Records május 20-án jelentette meg a Wormfood ötödik albumát "L'Envers" címmel és mintegy igazolva a fentieket, a francia black/goth/avantgárd brigád egy rendkívül izgalmas és közép-európai fülnek merőben szokatlan koronggal állt elő.
A Wormfood zenéje teljesen egyedi és felvállaltan frankofón irányultságú. A dalszövegeket eleve anyanyelvükön éneklik, de a muzsikában is egyértelműen kihallatszik a francia sanzonkultúra hatása. Nagyon teátrális, színpadias a produkció (a borító is erre utal), hangszerelésében is kifejezetten filmzeneszerű, gyakran szakítják meg azt monológok, szöveges betétek. Alapjaiban ez egy sötét hangulatú, áttételesen doom/black, de még inkább gothic rock indíttatású anyag, mégis, a gitármunkának és a szólóknak köszönhetően igazi metal album.
Ahogy hallgatjuk a szinte minioperaként működő, jó nyolcperces dalokat, mintha Párizs ódon, elfeledett utcáiban járnánk, ahol feltárul előttünk egy-egy romos épület vagy gazzal benőtt udvarház titka, az ott élő emberek dekadens, gyakran groteszk története. Ilyen értelemben - bár zeneileg egyáltalán nem - az album rokon King Diamond dalaival: horror-történetek ezek, költői nyelven elmesélve, síron túli hangulatú körítéssel. Néhány megoldás hallatán eszünkbe juthat a Cradle Of Filth is, bár a britek ilyen szövegi mélységig sosem nem jutottak el.
A dalokban találkozhatunk éjszaka gyermekhullákat kiásó és azokból babakollekciót létrehozó őrülttel, pokoli, perverz színielőadásokkal, a háborús hős nagyapára már felnőttként, háborús veteránként egészen más szemmel visszatekintő unokával, boszorkány összejövetelekkel, egyszóval az emberi romlottság minden rendű és rangú képviselőjével. Aztán hirtelen, a semmiből érkezik egy alig háromperces, a többi dalhoz képest szinte vidámnak tekinthető angol nyelvű nóta, a Gone On The Hoist, mely egyértelmű tiszteletadás a Type O Negative felé. Emmanuel Lévy gitáros/énekes/dalszerző bariton hangja amúgy is igen hasonlít a néhai amerikai frontemberére, és a lassú, súlyos doom őrlések is felidézhetik Peter Steele egykori bandáját.
A korongot két epikus, lassabb, szomorúbb dal zárja: a Géhenne és a Poisonne tételek francia módra nagyon érzelmesek, de mindvégig megbújik bennük az a furcsa, borzongató különösség, bizarr atmoszféra, amitől végigfut a hátunkon a hideg és inkább még egy lámpát felkapcsolunk a szobában, biztos, ami biztos. Mert a legerősebb eleme a korongnak a tökéletesen eltalált hangulat, ehhez elég meghallgatnunk a Mangevers című dalt. A romlottság, a dekadencia olyan tisztán jelenik meg minden hangban, hogy szinte az orrunkban érezzük az emberi rohadás minden bűzét. Talán Edgar Allan Poe verseit és rejtelmes történeteit tudnám felhozni a Wormfood irodalmi rokonaként.
Mivel Lévy színészként is dolgozik, ezért külön érdemes figyelni a dalok tökéletes felépítésére és a csúcspont felé történő teljes kifuttatására: igazi érzelmi klimax vár ránk minden egyes tétel végén. Többszöri hangulat- és témaváltások, zseniális zenei megoldások sorjáznak a számokban és egy pillanatra sem fogunk unatkozni, mert már önmagában a frontember hangja foglyul ejt bennünket. Igazi európai szellemiségű anyag ez: olyannyira az európai kultúrában gyökerezik a Wormfood zenéje és művészi koncepciója, hogy kétlem, hogy Amerikában vagy bármely ázsiai országban képesek lennének befogadni a "L'Envers" (magyarul körülbelül "A másik oldal") című albumot. De ahogy a záró dal utolsó strófájában is szerepel: "... a rossz dolgoknak sosem szakad vége." Az élet sötét, a mindennapok elől elrejtett oldalát mutatja be a francia csapat lemeze és sajnos tökéletesen passzol a mai idők szelleméhez.
9,5/10
