A doom metal stílussal valahogy úgy vagyok, mint a zsánerirodalomban a fantasyval. Élt a XX. században egy bizonyos J.R.R. Tolkien, angol nyelvész, egyetemi professzor és író, aki tulajdonképpen önszorgalomból és mintegy hobbiból fel- és kitalálta az egész, ma fantasynak hívott műfajt: a térképrajzolástól, egész világok, mitológiák, népek, képzelt nyelvek megalkotásától kezdve egészen a mesékben előforduló archetípusokig. Olyan tökéletesen dolgozott, hogy tulajdonképpen azóta sem sikerült senkinek még csak meg sem közelítenie az ő művészi színvonalát, ellenkezőleg: az ő eszközeire és stílusára épített irományok tömkelege szépen lassan teljesen elponyvásodott és lefagyott, majd önismétlővé vált ez az egész irodalmi terület.
Nem nehéz párhuzamot vonni a doom metal és a fentiek között: a hetvenes évek legelején a brit Black Sabbath sok évtizedre előre meghatározta a heavy metal, ezen belül pedig a doom fejlődési irányát és eszköztárát. A nyolcvanas évekből rendre sorolni lehet azokat a bandákat, melyek tulajdonképpen vegytiszta módon vitték tovább ezt a zászlót: Saint Vitus, Cathedral, Pentagram, Trouble, stb. A kilencvenes és kétezres évek pedig már tényleg alig szóltak másról, mint a leckefelmondásról és az Ozzy-iskola színötössel történő elvégzéséről. Klónhadseregek járták a senkiföldjét és bárkit kíméletlenül letámadtak saját dalaikkal és Sabbath-riffjeikkel, akivel csak találkoztak.
A Napalm Records május 27-én jelentette meg a svéd The Order Of Israfel második soralbumát "Red Robes" címmel és bár a banda szinte tökéletesen beleillik a stíluskövetők tömött sorokban nyomuló táborába, a dalszerzői és hangulatteremtő képességük révén mégis mindig sikerül nekik olyan nótákat írni, melyekbe tényleg nehéz valós okkal belekötni. A 2014-es "Wisdom" című debütalbumot követően pedig most egyértelműen sikerült előrelépniük, habár Black Sabbath mániájukat most sem tudták levetkőzni.
A dalszövegek témája általában a horror tematika körül forog, megspékelve egy kis kard-és-varázslással meg az okkulttal. Ehhez illeszkedően a zenéjük teljesen a brit fekete hercegek által lerakott alapokon nyugszik, de vegyül bele némi ikergitáros lazulás, no meg egy kis nyolcvanas évek eleji NWOBHM-hatás is, így azért nem mondhatók teljes mértékben tribute csapatnak. A korong egyik legérdekesebb színfoltja Tom Sutton gitáros-énekes, aki néha kellemesen hamiskásan énekelve adja elő ezeket a málhás, korántsem vidám nótákat. A hangja engem sokszor Nick Cave előadásmódjára emlékeztetett, különösen a Fallen Children című nagyon hangulatos akusztikus balladában.
A The Red Robes című daluk esetében azért majdnem hangosan felnevettem: itt mintha maga Ozzy mester és csapata vendégszerepelt volna egyet a svédek felkérésére, még az intonáció és a hangszín is megegyezik a Sötétség Hercegéjével. A nóták többsége egyébként jó hét-nyolcperces őrlés, ólómsúlyú riffekkel, de a középrészeknél gyors tempó- és témaváltásokkal, így szerencsére nem válnak a számok unalmassá vagy monotonná. Az A Shadow In The Hills című tételben pedig egy kegyetlenül eltalált, gyors és korrekt heavy metal dalt kapunk, önmagukhoz képest szinte nyaktörő sebességgel.
A korong pontosan egyórás játékidejű, de a feketeleves a végén érkezik a tizenhat perces The Thirst képében. Ez egy igazi doom-kvintesszencia, de nagyon-nagyon hosszú és úgy érzem, hogy a szinte prog metalt idéző váltásmennyiség ellenére sem sikerült ahhoz elég izgalmassá és érdekessé gyúrni, hogy végig lekösse a figyelmünket. Az album végére bizony megfáradt a kreativitás, a szemem kezdett üvegessé válni, és hirtelen nagyon kezdtem vágyakozni valami harapós, hidegzuhanyként ható thrash vagy death zúzás után.
Úgy érzem, hogy a svédek egy jó negyedórával vagy húsz perccel túlírták és -játszották a "Red Robes" albumot. Egész egyszerűen túlságosan hosszú lett és ahhoz a dalok - mintegy a stílusadottságokból eredően - nem különülnek el eléggé markánsan egymástól, hogy a változatosság fennmaradjon. És bár próbálnak behozni egyéb, a fentiekben már említett hatásokat is a doom alapvetően igencsak zárt területére, ez még jelenleg kevésnek bizonyul, talán a harmadik korongnál fognak végleg elrugaszkodni az elmúlt évtizedek alapító atyáinak muzsikájától. A kiemelkedő hangszeres tudás és Tom Sutton rendkívül szokatlan hangja azonban kiemeli a lemezt a dömpingáradatból.
8/10
