Egy jelző jutott eszembe, amely tökéletesen jellemzi a vajdasági Sequence zenekar idén február végén a Universal Music terjesztésében megjelent "Faith In Me" című bemutatkozó albumát, mégpedig a profi. Profi a megjelenés, a borító, a hangzás, a promóanyag, még az együttesről készült fotók is erről árulkodnak. Példaértékű ez a hozzáállás és általában már egy bandával történő találkozás első pillanatában eldől, hogy milyen kép alakul ki róluk. Nos, a Sequence esetében a kezdeti benyomás abszolút pozitív.
A zentai ötös 2014-ben jött létre: zenéjüket leginkább hardcore ízekkel operáló modern metalcore-ként lehetne leírni, melyben erőteljesen jelen vannak groove-os, közönségugráltatós elemek is. Angol nyelven énekelnek és tökéletesen mai zenét játszanak, mondhatni kifejezetten a saját korosztályuknak zenélnek, ami esetükben a 18-25 éves metal(core) rajongókat jelenti.
Bajban vagyok a formai behatárolással, mert a "Faith In Me" anyag nem EP, hiszen nyolc tételt tartalmaz, viszont egy rendes soralbum hosszától azért messze áll (bár néhány klasszikus hardcore vagy crossover thrash anyag alig éri el ezt a játékidőt). Pontosan huszonöt percben tolják el átlagosan háromperces szerzeményeiket a srácok, tehát egy másodpercnyi pihenésre sincs időnk, végigszáguld velünk ez a kíméletlen aprítás, mely azonban a dallamokkal sem spórol.
Először is a hangzásról: szépen, jól, kiegyensúlyozottan szól minden, ráadásul a basszus (egyik vesszőparipám) is rendesen búg, tolja a súlyt a zenekar alá. A dobok nekem egy kissé sterilnek, csikorgósan élesnek tűnnek (elsősorban a cinek), ez hosszabb távon talán egy kicsit megfárasztja a hallgatót, de ez lehet, hogy tényleg már csak fogáskeresés a részemről.
Bogár Ákos személyében egy szó szerint vadállat énekes áll a Sequence frontemberi posztján: előadásmódja ellentmondást nem tűrő, kegyetlenül energikus, a produkció egyik erőssége, ez egyértelmű. Általában ismét a hardcore stílust idézően agresszíven köpi a dalszövegeket, de meggyőzően hozza a refrénekben menetrend szerint érkező dallamokat (meg néha a deathcore-t idéző regiszterét is).
A nóták nincsenek túlbonyolítva: melodikus refrén, melyeket megszokhattunk már az amerikai/brit (post) metalcore csapatok többségétől, egy-egy groove-os riffre épülő dalszerkezet, melyet minden számban megtör a kötelező breakdown (bár ezzel is képesek játszani, mert a címadó Faith In Me tételben a végére kerül ez az elem, ráadásul fokozatos belassulva, így érdekesen csavar egyet ezen a jól ismert formulán).
Érezhető a Sequence dalszerzőinek (Eszes Áron és Sándor Dániel gitárosok) kompozíciós törekvése: a hallgatót szó szerint mellberúgó, letaglózó, rövid, két- legfeljebb háromperces, velős, szinte csontig letisztított nóták megírása, melyekbe gitárszóló tulajdonképpen egyáltalán nem fér már bele, mert az is megtörné a lendületet. Ez is színtiszta hardcore esztétika és ez is a koncerteken működik leginkább, ahol lélegzetvételnyi szünet nélkül lehet ledarálni a közönséget.
Három tételt lehet egyértelműen kiemelni, ez a klipes Bloodshed, kegyetlenül eltalált groove-jával és refrénjével, az összetett és mega-(pop)dallamos Riverside című nóta, melyre az együttes második klipje készül el majd október közepére, illetve a záró Pathway To Eternity című szám, ami egy melo-death refrénnel zakatol végig, de a refrénhez érve mégis valahogy komolyabb, elgondolkodtatóbb hangulatot sikerül odavarázsolnia a hallgató fejébe.
Egy dalt éreztem kilógni az albumról, mégpedig a Monstert: valahogy céltalannak találtam a riffet meg az üvöltős, félig szövegmondós verzéket is, nem éreztem, hogy hová akar megérkezni a nóta. Az azonban kétségtelen, hogy elképesztő energia szorult a "Faith In Me" korongba: szinte szétrobban az egész anyag a tetterőtől és ez bizony szépen átragad a hallgatóra is. Nem mondanám, hogy jó kedve lesz tőle az embernek, hanem inkább feltöltődik és a huszonöt perc leteltét követően úgy zárja le a lejátszót, hogy a vasat is kettéharapná.
Ha a Sequence ezt az elsöprő lendületet a színpadon is képes megismételni, akkor nem kell félteni őket: hallhatóan tökéletesen pontosan tudják, hogy mit akarnak és a tiszteletreméltóan profi hozzáállásukat ismerve ezt záros határidőn belül el is fogják érni. Ezzel a véleményemmel korántsem vagyok egyedül: tavaly a Great Battle Of Bands tehetségkutató romániai döntőjéből a banda bejutott a berlini döntőbe Szerbia képviseletében, ahol többen is felfigyeltek rájuk, illetve a versenynek köszönhető a Universal Music által felkínált terjesztői szerződés is. Egy cseppet sem véletlenül.
8,5/10
