A lassan harmincéves német Emil Bulls zenekarral eddig nem volt szerencsém találkozni: ez gyakorlatilag mindent el is mond arról, hogy annak idején, az ezredforduló környékén mennyire érintett meg a nu metal hullám. Természetesen voltak olyan zenekarok és dalok, melyekre én is rákattantam és nyomon is követtem az eseményeket (az akkor még) Metal Hammer hasábjain, de finoman szólva sem tett rám nagy hatást a stílus.

A bajorok is akkoriban indultak, de nemzetközi áttörést nem sikerült elérniük. Kezdetben a rapes nu metalt nyomták, mint annyian a '90-es évek végén, a kétezres évek elején, de aztán ahogy szokott, ez a hullám is lecsengett és az Emil Bulls szépen kezdte magát átformálni, a korszellemnek megfelelően.

A január 12-én az Arising Empire kiadó gondozásában megjelent "Love Will Fix It" hét évvel utolsó lemezüket követően jött ki és nyomokban sem tartalmaz nu metalt. Leginkább egyfajta modern metal / metalcore hibridként lehetne jellemezni, teljes összhangban a mai (elsősorban) angolszász zenei trendekkel. 

A tizenkét tételes, bő háromnegyed órás anyag iszonyatosan profi cucc: a mai stúdióhangzásnak megfelelően szól (azaz a dinamika ki van simítva középre, előre van keverve minden hangszer és a vokál is, gyakorlatilag talpalatnyi hely sincs a hangfalak között), az elektronika is megtalálja helyét a dalokban, a refrének olyannyira dallamosak, hogy néha legszívesebben belenyalnánk egy üveg Erős Pistába, hogy kiűzzük a szánkból az édeskés ízt, mert több alkalommal bizony már soknak bizonyul az a fajta szirupos slágeresség, mely szinte kibuggyan a nótákból.

A metalcore mellett van itt post-hardcore, djentes, modern prog-metalos riffelés. Általában is jellemző, hogy a verzék alatt megy a reszelés, beindul rá az ember, aztán a refrén hozza a teljesen indokolatlan, oda nem illő überdallamos ragacsosságot. Erre a legegyértelműbb példa a The Devil Made Me Do It, melynek fő énektémája tényleg olyan, mintha egy teljesen másik nótából emelték volna át és sehogyan sem sikerült volna összeragasztani a két, egymáshoz nem passzoló darabot. 

Viszont a Whirlwind Of Doom állat jó szám, iszonyatosan odapörköl és végre organikus egységben van a dal szerkezetileg is. A Levitate és a Sick azonban nagyon lelóg a korongról, tipikus popdarabok, kár volt ebben a formában felrakni ezeket ide, hasonlóan a címadó tételhez: ártalmatlan, kellemes, fogós dallamokkal teli hallgatnivaló mindhárom, de sehogysem illeszkednek az album esztétikájába. 

Az azonban kétségtelen, hogy az Emil Bulls tökéletesen hoz mindent, amit megcélzott, ahogy az is kifejezett pozitívum, hogy a dalok nem folynak egybe, önálló karakterük van (legalábbis egymáshoz viszonyítva a lemezen), ráadásul okos a számsorrend is, azaz a zúzósabb darabokat jól oldják a megfelelő pontokon elhelyezett lazább tételek. Nincs itt semmi világmegváltás: kellemes modern metal zsáneralbum, megbízható német iparági minőségben.

A bajor banda valahová a The Devil Wears Prada / Fit For A King / korai Beartooth metszetébe húzta be az új albumot, ráadásul teljesen vállalható színvonalon. Azonban a legnagyobb kérdés az, hogy az ilyesfajta zenére fogékony huszon-/korai harmincévesek mennyire akarják ezt pont egy harmincéves bandától hallani. 

7,5/10