Ha eltöprengünk azon, hogy vajon melyik hangszert lehetne beilleszteni hézagmentesen a metalszíntér eszköztárába, szinte pillanatnyi hezitálás nélkül, természetszerűleg és sűrű bólogatásokkal kísérve érkezik a magától értetődő válasz: a xilofon. Én már évek óta érzem fájó hiányát, kínzó űr támadt bennem, melyet a Jethro Tull fuvolahangzásával vagy éppen a magyar Guruzsmás együttes román pásztorsípjának varázsos dallamaival sem sikerült kitöltenem. Hiába, xilofon nélkül a metal nem metal, a xilofon éppen olyan szervesen tartozik ehhez az ötvenéves műfajhoz, mint a világzenéhez a tanzániai nyenyere. Sőt, talán még inkább. 

A Metal Blade gondozásában január 13-án jelent meg a kanadai, modern progresszív metalt játszó Oni bemutatkozó albuma "Ironshore" címmel. Elismerve és megértve azt, hogy a mai médiazajban, amikor naponta jön ki vagy száz album egyedül csak rockfronton és teljes képtelenség befogadni ezt a dömpinget, hatalmas szükség van valamire, amivel kitűnhetünk a tömegből, valamire, ami miatt emlékezhetnek ránk, amivel bennragadhatunk az egyszeri hallgató fejében, akárcsak addig is, amíg ránk keres a Facebookon.

Számtalan feltörekvő banda próbálkozott már a legkülönbözőbb technikákkal: bármi jól jöhet ilyenkor, amire felkapjuk a fejünket, negatív vagy pozitív értelemben, az szinte mindegy is. Az mindenképpen elismerésre méltó, hogy az Oni a zenén belül maradva próbálja felhívni magára a figyelmet, nem pedig mondjuk nyolckarú szörnynek öltözve, a Metallica (vagy bármely népszerű pályatárs) gyalázásával vagy éppen harcos (és általában kínzóan ostoba) politikai véleményének hangoztatásával. 

Na szóval, maradt a xilofon. Logikusnak tűnik ez a választás, valljuk be, mert fogást nem találni rajta. Egy kérdésem lenne csak, amely mintegy ontológiai jelleggel visszavezet bennünket a tyúk és a tojás problémaköréhez: előbb volt egy xilofonos, aki eszeveszett deathcore és djent-rajongó volt és nosza, csatlakozott, vagy volt a rockerarc Béla, aki iszonyatosan tudta pörgetni a haját Cannibal Corpse-ra és akit elküldtek egy pár évre xilofonszakra Jenő bácsihoz a sarki zeneiskolába, addig pedig a zenekar a kreatív pihenőidőszakát élte?

Azt hiszem, ez már soha nem fog kiderülni. Ahogy az sem, hogy milyen instrukciókat kapott szegény xilofonos barátunk a színpadi jelenlétét érintően. Ha beindul a zúzás, figyeld a breakdownt, te is nyomulj és mint az állat ... nos, xilofonozz! Elég nehéz már a billentyűsöknek is egy extrém metal bandában kellően keményre venni a figurát, de az Oni esetében ez már-már a lehetetlenséggel határos.    

Ha végigpörgetjük a kanadaiak bemutatkozását, lassan ráébredünk, hogy mi is lehetett ennek a dallamos ütőhangszernek a szerepe: az egyszerű parasztvakítás. Lehetne ezt cifrázni meg körbeírni, de felesleges: a xilofon semmilyen értelemben nem ad hozzá a zenéhez, feladatát egy az egyben kiválthatta volna egy standard szintetizátoros, csak hát valami extra kellett, azonban ez a dolog nem lett rendesen végiggondolva.

Az "Ironshore" tipikus zsánerlemez: mélyrehangolt djentes gitárzúzás, dallamos, slágeres metalcore refrének, deathcore-os verzék és tördelt riffek, meg tulajdonképpen minden, ami mostanában divatosnak számít. Ma ez a főleg az angolszász szaksajtó által progresszív metalnak nevezett muzsika: iszonyatosan túltolt zenei tartalom, skálázás-hegyek, egymásba zsúfolt, tíz másodpercenkénti téma- és hangulatváltások, öncélú instrumentális villogások, egyszóval pontosan az a zene, melyet minden második fiatal zenekar játszik mostanában. 

A banda hangszeres teljesítményét el kell ismerni, a hangzás is tökéletes, ahogy láthatóan és hallhatóan profi az egész produkció. Csak éppen az egyediségnek alig találjuk nyomát, továbbá úgy elsuhan ez a majd' egyórás korong mellettünk, mintha itt sem lett volna. Sokadig hallgatásra sem sikerült memorizálnom egyetlen riffet vagy dallamot vagy bármit, bár való igaz, hogy a zenében sosem a matematikát, a poliritmikus, 13/19-ben írt ütemeket és a technikai hozzáértést kerestem, hanem a mondanivalót, az atmoszférát. 

A felhajtás azonban kellően nagy a csapat körül és a zenéjük is kellő mértékben tartalmaz érdekességet ahhoz, hogy a mai trendeket és a kiadói támogatást meglovagolva a saját alstílusukban szép sikereket érjenek el (a rockzenei ipar mai állapotát ismerve, értsd: párezres lemezeladás világszerte, veszteséges klubturnék néhány hasonszőrű brigáddal, évekig számolatlanul a zenekarba ölt pénzhegyek). Csak azt a xilofont tudnám feledni! 

7/10