Január 26-án érkezik a Century Media gondozásában az izraeli Orphaned Land hatodik soralbuma "Unsung Prophets & Dead Messiahs" címmel és ez a korong tökéletes alkalmat adott arra, hogy elgondolkodjam a népzenei hatások metalba történő beemelésén, ennek lehetőségein és értelmén, továbbá azon, hogy miért is övezi nálunk olyan közutálat és megvetés a színtér részéről a hasonszőrű magyar bandákat.
Az Orphaned Land 1991-ben alakult meg, kezdetben még death metal csapatként, mely aztán szép lassan beépítette zenéjébe a közel keleti zsidó és arab népzene jellegzetes, európai fülnek egzotikusan hangzó dallamait. Ezzel párhuzamosan kanyarodtak rá a progresszivitás útjára is, fokozatosan elhagyva az extrém metal megoldásait és mostanra egy kifejezetten befogadható, melodikus modern metal bandává váltak. Az alapító tagok közül mára csak Kobi Farhi énekes és Uri Zelcha basszusgitáros maradt meg amolyan kreatív magként: tulajdonképpen ők jelentik azt a dalszerzőpárost, mely meghatározza az izraeli együttes hangzását és működését.
A brigád a kezdetektől felvállalta az arab/muzulmán és izraeli/zsidó békés együttélés eszméjét: dalszövegeikben rendre fellépnek a politikusok, pártok, mozgalmak által szított gyűlölködés és háborúskodás ellen. Ennek megfelelően az Orphaned Land igen jelentős rajongótáborral bír a mohamedán államokban is Közel-Kelet szerte, természetesen az európai és izraeli színtér mellett.
A friss lemez is ennek jegyében íródott, igaz, szélesebb filozófiai kitekintéssel: a dalokon végighúzódó eszmetörténeti alapvetés az, hogy az emberiséget a politikai, gazdasági és katonai hatalmasságok, valamint az ezek fizetett szolgálatában álló tömegmédia és szórakoztatóipar folyamatos agymosásban tartja, egyszerű áligazságok és ostoba hazugságok hálójában, saját érdekeinek megfelelően. Egyfajta barlangban lakó ősemberként vagy a kalitkában született madárként élünk és fogalmunk sincs az igazi, korlátlan szabadságról.
Az uralkodó hatalmak pedig a háborúk és a torzsalkodások mesterséges szításával elérik, hogy ne róluk, a korrupcióról és törvénytelen gazdagodásukról szóljanak a viták. Ebből a szellemi tetszhalott állapotból csak az időnként feltűnő próféták és forradalmárok tudják időlegesen felnyitni az emberek szemét, de ők sosem kerülhetik el sorsukat: a hatalom mindig likvidálja őket. Jézus, Gandhi, Martin Luther King, Kennedy elnök: csak néhány név az Orphaned Land felsorolásából.
Tulajdonképpen a banda ugyanazt hozta be a metalba, mint anno a nyolcvanas években Ofra Haza a popzenébe: a szülei révén jemeni származású és hátterű izraeli énekesnő 1988-as "Shaday" című albuma, mely a közel-keleti népzenét helyezte euro-dance hangszerelésbe, elképesztő sikert aratott Európában és Amerikában. Az Orphaned Land a tradicionális zsidó és arab népzenét tette át metal környezetbe: ez hatja át szinte minden dalukat és ad zenéjüknek egy egészen egyedi atmoszférát és hátteret.
Azóta számos másik csapat is követte őket ezen az úton (elsősorban a szintén izraeli Subterranean Masquerade, az Izraelben működő, de asszír és örmény gyökerekkel rendelkező Melecesh vagy éppen a tunéziai Myrath) és szinte egy teljes alstílus is kialakult munkásságuk nyomán. Az Orphaned Land zenéje tulajdonképpen hagyományos progresszív metal alapokon nyugszik, mely néha, szinte csak jelzésértékűen szigorodik be amúgy death metalosan (lásd a We Do Not Resist vagy az Only The Dead Have Seen The End Of War című nótákat, mely utóbbiban Tomas Lindberg, a svéd melo-death At The Gates frontembere is közreműködik). A folkos dallamaik gyakran hagyományos izraeli/arab hangszereken, ha kell, vonósok támogatásával szólalnak meg, ezek szinte mindegyik szerzeményükben hangsúlyos és alapvető szerepet kapnak.
Természetesen a zenekar a metalról sem feledkezik el: gyönyörű és kiváló szólók, kompozíciós szempontból indokolt súlyosabb, reszelős riffek, tempóváltások mind-mind megtalálhatóak a zenéjükben, csakúgy, mint a sokszor szimfonikus hangszerelés és kórusok. Így egy rendkívül sokszínű, összetett és gyakorlatilag megunhatatlan bő egy órát kapunk az Orphaned Land friss albumával. Néha éreztem csak úgy, hogy az izraeliek túlságosan sok pátosszal dolgoznak: általában működött náluk a giccs-detektor, de azért ritkán átcsusszantak azon a vékony határon, melyet nem ildomos keresztezni.
Visszatérve a bevezetőben feltett kérdéshez: itthon is találunk hasonló megközelítésű csapatokat, én elsősorban a Dalriada zenekarra gondolok. Ők gyakorlatilag ugyanazt csinálják, mint az izraeliek: jól vagy kevésbé ismert népdalokat dolgoznak át metalos hangszerelésbe, autentikus népi hangszereket, sőt saját népi zenekart is alkalmazva. A hazai színtér, a sajtó és a rockrajongók egyáltalán nem elhanyagolható része kifejezetten nevetségesnek és silánynak tartja produkciójukat, miközben külföldön az évek során egyre nagyobb sikereket érnek el.
Bevallom, én is azt az irányzatot kedvelem a rock/metal műfaján belül, mely a népzene esztétikáját, világát, megközelítését emeli be a konkrét népdalok diszkóritmusítása-csürdöngölősítése helyett (lásd Perihelion, Enslaved, VHK és társaik). Hogy mégis miért találkozik ez nálunk ilyen ellenérzésekkel? Talán azért, mert a magyar népzene számunkra adottság, - jó esetben - gyerekkorunk óta ismerjük, míg egy francia, amerikai vagy japán számára ez ugyanolyan érdekes egzotikum, mint nekünk például az Orphaned Land zsidó/arab zenei alapjai.
Számomra például röhejes, amikor egy (akár részben) Budapesten forgatott amerikai akciófilmben a pesti háztetőkön vagy a Margit hídon számolnak le egymással az aktuális orosz maffiózóknak szerződtetett jól ismert magyar színészek. Ez meg is öli részemről az adott film hitelességét a helyszín ismerete miatt, míg egy amerikai mozinézőnek ez pusztán egy érdekes környezetben játszódó jelenet. Az izraeli csapat albumába azonban tényleg nem lehet belekötni: egyszerre folk és metalzene, egy szenzációs dallamokkal és nótákkal teli album, ráadásul komoly mondanivalóval és szövegvilággal.
9/10
