Az egyik legizgalmasabb és legegyedibb európai metalszíntér a franciáké: talán egy-két kósza kivételtől eltekintve gall csapat albumáról sosem írtunk rosszat, de még közepeset sem, mert általában olyan egyedi látásmóddal rendelkeznek, olyan évezredes, a végletekig kifinomult kultúra áll mögöttük, hogy az óhatatlanul nyomot hagy akár még a teljesen kezdő, feltörekvő bandák produkcióján is. A Lyon városából származó trió, a Bind Torture Kill rövid pályafutása ellenére már harmadik kiadványánál tart: egy EP és a debütlemez után január 26-án érkezik "Viscères" címmel második korongjuk a WOOAAARGH kiadó gondozásában.
A zenekar érdekessége, hogy a felállása az ének-dob-gitár, azaz a ritmus- és a basszusgitár teljes mértékben hiányzik a bandából, de ez csak elméletben igaz, mert a húrokért felelős Yann Alexandre a többszörözött pedálhasználat révén olyan komplex, tömör és összetett hangzást produkál, hogy a The White Stripes munkásságához hasonlóan egyáltalán nem hiányoljuk a mélységet a Bind Torture Kill zenéjéből.
A stílus behatárolásánál már egyértelműen bajban vagyunk. A kiadó a promóciós anyagában blackened post-hardcore címkét próbál ráragasztani a franciákra, amiben van is igazság, de tulajdonképpen egy rettenetesen súlyos, kaotikus extrém metal anyagról van itt szó. Olivier Alexandre énekstílusa (helyesebben eszement üvöltözése) okán egyértelmű a hardcore alapozás, de a dalokban éppúgy találunk sludge, death és thrash metal, grindcore és black, de még doom elemeket is, így valami eszementen tömör és brutális a végeredmény.
A Nourrir le singe című tételhez hasonló egyenesvonalú hardcore punkos darálással viszonylag keveset fogunk találkozni, mert az összkép sokkal izgalmasabb. A Perte et Fracas képében egy igazi, kíméletlen grindcore zúzda támad ránk, körülbelül a nyolcvanas évek végi Napalm Death stílusában, de a lemez igazi ékkövei az egyszerre thrash és death jegyeket felmutató Sanguinaire és a hosszú, többszörös váltásokkal teli, sludge/groove hangulatú Pestilence, mely olyan tökéletes kompozíciós könnyedséggel építkezik a maga majd' nyolc percén keresztül, majd aztán belehajszoljon minket a kakofonikus csúcspontba, hogy az tényleg tanítani való.
Yann Alexandre nagy erőszeretettel tekeri ki, illetve össze riffjeit, így aztán disszonáns, meglepő gitármenetekből nincs hiány: sőt, minden nóta pontosan ezek miatt válik kiszámíthatatlanná. Benjamin Garçon dobos - a trió felállásnak köszönhetően - hatalmas teret kap, így hangszere méltó társa a gitárnak: mivel a zene sem konvencionális, így a dobjáték is komplex és kifejezetten érdemes külön figyelni a játékát, mert zseniális dolgokat üt végig a szerzeményekben.
A csapat a szövegeit az anyanyelvén írja: mindig szerettem a francia nyelv varázsos hangzását, számomra akár a gázszámlát is felolvashatnák, az is csodásan és dallamosan hangzana. Nos, talán itt éreztem némi hiányosságot a brigád anyagában: a folyamatos, agresszív üvöltözés során egyrészt semmit sem lehet érteni a dalszövegekből, így tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen nemzetiségű a Bind Torture Kill, másrészt a zenekar - bár valóban az extrém stílusok között lavíroz - mindig tesz annyi dallamot vagy meglepő váltást a nótákba, hogy az pont megkívánja a tisztább éneket.
Kilenc tétel sorakozik itt harmincnégy percben: többször végigpörgetve a korongot ez centire elég. Éppen nem unjuk meg, ráadásul tényleg nagyon változatos az album: nincs rajta két egyforma, egymásra akárcsak távolról is hasonlító szerzemény, továbbá kapunk két tisztán instrumentális, elszállósabb átkötést is, melyek oldják az anyagot belülről szinte szétrobbantó feszültséget.
A zenekar mondanivalóját tökéletesen összefoglalja a remek borítókép: egy sakál küzd két keselyűvel egy félig szétmarcangolt dögtetem fölött. Nem kell különösebb fantázia hozzá, hogy kitaláljuk a szövegvilágot: nem meglepő módon a modern társadalom rákfenéi, a bűnözés, a gyilkosságok, a kábítószer-használat, a halál és a kilátástalanság lengi be a "Viscères" dalait. Nem könnyű hallgatnivaló, de a tökéletesen tiszta és kiegyensúlyozott megszólalás révén nem lesz fejfájdítós a végeredmény. A stílus szerelmeseinek erősen ajánlott, a zenekart pedig csak biztatni tudom, hogy próbálják meg a tiszta éneket is következő anyagukon.
8,5/10
