A Ministry egy nagyon érdekes szereplője volt mindig is a metalvilágnak. Mondhatjuk zsáner definiálónak is, akiknek a nyomdokán nem egy remek indusztriális csapat szabadult a világra. Talán ilyen téren a Fear Factory a legnépszerűbb példa. És igen, az is tény, a csapat arca, mondjuk ki, humanoid reklámtáblája, Al Jourgensen politikai nézetei nem feltétlen könnyen befogadhatóak mindenki számára, még ebben az egyre inkább pc pozitív világban sem, viszont a Ministry hatásának jelentőségét ez képtelen beárnyékolni. 

Ugyan én azok közé az emberek közé tartozom, akik nem voltak maradéktalanul elájulva az elmúlt két anyagtól ("Relapse" - 2012, "From Beer To Eternity" - 2013), azért mégis kíváncsi voltam az új albumra, pláne miután megláttam azt az embertelen gyűlölethullámot, melyet az első dal (Antifa) bemutatása után kapott a csapat, de főleg Al. Na nézzük, milyen lett az "AmeriKKKant". 

Egy dolgot elöljáróban leszögeznék: nagyon szeretem az indusztriális metál zenét. Nem is feltétlen csak metalban, és a Ministry az abszolút kedvenceim között van ebben a műfajban. Úgyhogy emiatt kicsit keserédes élmény volt az új album. A továbbiakban ennek tudatában olvasd a cikket. 

Aki képben van a csapat zenei felfogásával, az nem fog sok meglepő dologgal találkozni. Időnként elég kaotikus, de mégis rendezettnek ható elektronikus részek, szaggató, pengeéles riffek, és kimért, már-már földrengető ütemek, ezekben semmi változás. Viszont a folyamatosan visszhangzó, kvázi kommentár, melyet Donald Trump beszédeinek a részletei biztosítanak, egy idő után elég soknak tűnik. Sőt, nem is annak tűnik, hanem tényleg sok is. Hangulati bónusznak nem rossz, erre a legjobb példa a nyitó I Know Words vagy az album egyik leghosszabb tétele, a Victims Of A Clown, viszont az ezt követő TV 5-4 Chan közjátéka szerintem totál indokolatlan, és a We're Tired Of It is simán meglenne enélkül. Az utóbbi már csak azért is, mert a lemez leghúzósabb nótája, már csak thrashes mivolta miatt is. 

A szöveges videóként kihozott Wargasm egy tipikusabb tétel. És akkor most essen pár szó az Antifa című dalról, mert úgyis mindenki erre vár. Most szigorúan zenei szemszögből fogom nézni, mert nem akarok mélyen belemenni abba, hogy mennyire szerencsés ennyire propagálni egy politikai nézetet: maradjunk annyiban, hogy aki bővebb információra kíváncsi, az lesse meg a videó alatti kommentszekciót, ott találni néhány érdekesebb véleménykifejtést a sok "szar arc voltál Al, és az is maradsz amíg élsz" mélységű megjegyzés között.

Zeneileg egy abszolút okos, kimért nótáról van szó, mely könnyen koncertkedvenccé válhat. Lassabb, mint a többi dal, viszont van egy elég masszív húzása, ami miatt, ha tudod ignorálni a szöveget, akkor többször is újra fogod hallgatni, mert zeneként szerintem albumokra visszamenően az egyik legjobb dal, amit írtak. 

Néhány szó erejéig még kitérnék a záróként funkcionáló címadó dalra. Hangulatos, de simán lemaradhatott volna. Annyira semmit nem ad hozzá az összképhez, hogy az valami iszonyatosan felfoghatatlan. A címe jól néz ki leírva, és kb. ennyi is benne a pláne. Kár érte, pedig benne volt a pakliban egy grandiózus zárás lehetősége. Na mindegy, majd a következő albumon. 

Igazából el sem tudom képzelni, hogy a bandánál hogyan nézhet ki egy korong megírása, de van valami nagyon szokatlan az egész összképben. Ez soha nem számított távol állónak ettől a csapattól, viszont most mintha még erősebben megcsavarták volna a dolgokat. Minden a helyén van, de valamiért mégis kilóg a lóláb. Pedig a zenészekkel nincs gond, Sinhue Quirin és Cesar Soto remek dolgokat pengetnek, időnként-például a Victims Of A Clown vége felé kifejezetten masszív, extrém metaltól sem távol álló dolgok is előkerülnek. 

Tony Campos már millió és egyszer bizonyította, hogy nem csak csajozásra használja a basszustudását. Itt is hozza a kötelező profizmust. De az új fiú a dobok mögött, az abszolút új belépő Derek Abrams is erős témákat püföl. Nem mondom, hogy nincs hova tovább fejlődnie, de meggyőző volt a bemutatkozása. 

Elektronikai oldalról DJ Swamp és John Bechdel nyújt erősítést, és az igazat megvallva ugyan tetszenek a színezéseik, de valahogy időnként mégis nagyon tolakodó, és kicsit talán jobban be is lakja a rendelkezésére álló teret - ami itt hatalmas - mint amennyire a produktum igényelné. Kicsit mintha megzabálná a többi hangszert. Al nem újult meg gyökeresen, de érezhetően több dolog került ének terén az új albumra, mint mondjuk két anyaggal ezelőtt. Bár az is igaz, hogy a szövegek nagy részét itt most sajnos a folyamatos Trumpot kifigurázó idézetek teszik ki, illetve egy kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított háttérnarráció, mely szintén idézetek tömkelege pusztán összerakva, de ami van rendes dalszövegként, az azért megszokott színvonal. 

Hogy miért említettem azt, hogy egy keserédes album lett az "AmeriKKKant", miközben szinte végig jókat mondtam róla? Mert valamiért az összkép nem jön át. Még annak ellenére sem, hogy amúgy a dalok egymás utánisága logikus, és egy szép ívet ír le. Valami nagyon hiányzik erről a lemezről. Elsőre még én is azt mondtam, hogy ez a korong simán odarakható az aranykorszak lemezei mellé, viszont így nagyon sokadik meghallgatásra rá kellet jönnöm, hogy amit hallok, az jó, viszont példátlanul nem sikerült időállóra csinálni,és félő, hogy kb. fél éven belül senki nem fog emlékezni arra, hogy egyáltalán megjelent. Szomorú, de ez tény. Kár, viszont ettől még kíváncsian várom a Fezenes bulijukat.

7/10