A belga metalszíntér az Aborted és a Diablo Blvd nevén kívül számomra nem sokat mond, de ez minden bizonnyal az én hibám. Az orosz Satanath Records kiadó, mely előszeretettel jelenteti meg az underground legmélyebb bugyraiból származó legborzalmasabb retteneteket, április 30-án adta ki a flamand Panchrysia ötödik soralbumát "Dogma" címmel, a banda választott zenei területe pedig a black metal.
A Panchrysia nem mai csapat, egészen pontosan 1998 óta működnek a szcénán belül, ezalatt az idő alatt pedig két demót, négy stúdiólemezt és egy megosztott kiadványt hoztak ki (ez utóbbit az Iconoclams zenekarral közösen). A kétezres években beindulni látszottak a dolgaik, turnéztak a Marduk és a Malevolent Creation társaságában, fesztiválfellépéseik is voltak, de aztán valahogy egyre inkább csak a szórványos stúdiómunkálatokra szorítkoztak.
Előző anyaguk, a "Massa Damnata" 2011-ben jött ki, azóta nem hallhattunk felőlük, de ez természetesen semmit sem von le zenéjük minőségéből, sokkal többet mond el inkább a metal, az underground és a kisebb bandák helyzetéről. Most azonban a belgák ismét előbújtak földalatti barlangjukból és megmutatták, hogy "nem halott az, mi fekszik örökkön; a halál sem ér át végtelen időkön."
Ha egy szóval akarjuk jellemezni a Panchrysia zenéjét, akkor a klasszikus norvég black metal modern változatáról beszélhetnénk. Ez nem önellentmondás: alapvetően egy, a kilencvenes évek eleji norvég feketefém produkciókat tiszteletben tartó, de a friss megközelítést előtérbe helyező lemezről van szó, mely úgy tud újat mutatni, hogy közben ragaszkodik a stílusalapítók eredeti esztétikájához.
A nyolctételes, harminckilenc perces "Dogma" korong legerősebb eleme az iszonyatosan sötét, depresszív, a mélybe húzó és onnan nem eresztő atmoszféra. A dalszövegek az emberi lélekről, annak bukásáról és a bukást okozó modern kor összes rákfenéjéről szólnak, mindezt egyrészt egyfajta mitikus, másrészt egzisztencialista köntösbe bújtatva. A dogma szó mindazon - legfőképpen, de nem kizárólagosan vallási - axiómákat jelöli, melyek bilincsbe zárják a mai embert és meggátolják abban, hogy saját szabad akarata szerint élhessen.
A tradicionális norvég black metal hatása egyértelműen tetten érhető a Zahrim művésznév alatt fellépő énekes hanghordozásán, illetve az album általános megszólalásán is. A frontember nem a fejhangú rikácsolásban hisz, hanem inkább a mélyebb, köpködős, acsarkodó előadásmódban, mely jobban át is adja ezt a reménytelen hangulatot. A gitárok meglehetősen vékonyan szólnak, némileg hátra is vannak keverve, a dob kellőképpen csörömpölős, meglepő módon viszont a basszusgitár szépen kiemelkedik, kellő súlyt ad a daloknak.
Amellett természetesen, hogy nem hiányoznak a lemezről a blastbeatek sem, a Panchrysia inkább a középtempós, sőt, néha kifejezetten lassú darálásban vagy inkább építkezésben alkot nagyot. Több tételben is észrevehető az adott szerzemény csúcsra járatása, illetve a kiváló riffek jelenléte.
Vannak azonban olyan eszközei is a zenekarnak, melyekkel már túlmutat a régi nagyok örökségén. A több dalban (Salvation, Gilgamesh) is megjelenő szavalás remekül illik a korong hangulatába: mintegy lefékezi, de ki is emeli a szöveget és ad egyfajta emelkedett minőséget is a számoknak. A másik érdekes elem a többször is bekúszó akusztikus, atmoszferikus részek, illetve szokatlan zenei betétek használata. Erre jó példa a záró Rats bevezető első perce, melyben egy recsegő gramofonlemezről egy swing szól az ezerkilencszázhúszas évek derekáról, majd onnan robban be a málházó riff.
A pörgősebb, ámde dallamos és egyben kifejezetten letargikus tételek közé tartozik a nyitó Each Against All a maga remek refrénjével, illetve a már említett Gilgamesh. A lassabb, filozofikusabb Never To See The Light Again hallatán eszembe jutott a Celtic Frost "Monotheist" című mesterműve is, legfőképpen annak kozmikusan sötét hangulata. A 28 Steps pedig olyan érdekes, disszonáns riffel indít, mely szinte teljesen ki is lóg az egész lemez atmoszférájából.
Ha nem lenne a korai norvég stílusalapítók szellemiségével tökéletesen ellentétes, akkor azt mondanám, hogy a "Dogma" egy végletekig kidolgozott, finoman megmunkált black metal album, érdekes zenei ötletekkel és megoldásokkal, mely nem nélkülözi a brutalitást sem, de inkább a dallamokra és az atmoszférára helyezi a hangsúlyt. Van benne erő, de a "Dogma" inkább elgondolkodtat vagy az érzelmeidre, semmint az ösztöneidre hat. Kiváló lemez: remélem, hogy a belga csapatnak sikerül újabb lendületet vennie ezzel a teljesítménnyel.
8/10
