Bár a verze-refrén-verze szerkezet kétségkívül nagyon stabil konstrukció, és a könnyűzene évtizedei során sok mindent elbírt már, azért rá lehet unni. Aggodalomra viszont semmi ok: ha kicsit megkevernénk a dolgot, manapság már széles választék nyílik a konvenciókból kilépő együttesekből metal téren is. Aki viszont ilyesmire vágyik, az ne a Wage War legújabb lemeze felé nyúljon a polcon.

A floridai metalcore együttes munkásságát már taglaltuk oldalunkon; IDE kattintva elolvasható a 2015-ös kiadású, „Blueprints” című debütáló lemezük kritikája. Akárcsak az augusztus végén megjelent „Pressure” című korong, ez is a Fearless Records égisze alatt látott napvilágot. És a problémáink is hasonlóak vele.

A metalcore mint stílusirányzat már régóta jelen van a köztudatban; engem a kétezres évek vége óta próbál megkörnyékezni és Isten látja lelkem, adtam neki esélyt, de sosem lettünk a legjobb barátok. De miért is? Hiszen a tiszta éneket, mélyre hangolt hangszereket, és kíméletlen halálhörgést egyaránt kedvelem, a metalcore  pedig mindezt kombinálja. Akkor hol a probléma? Nos: nagyon unalmasan kombinálja. Ha valakinek gondot okozott a verze-refrén-verze kalitka, akkor mit fog szólni ahhoz, ha nem csak az elemek sorrendje, de a milyensége is meg van kötve?

Márpedig meg van kötve, legalábbis a metalcore zenészek hajlamosak úgy viselkedni, mintha kőbe lenne vésve: vesekőporlasztó hörgés meg némi djent vagy legalábbis basszushúr-csattogás a verzében, aztán érzelmes, fájdalmas, de azért nagyon is konvencionális tiszta ének kitartott kvintakkordokkal a refrénben. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. És legújabb albuma alapján úgy tűnik, a Wage War se szeretne másból játszani. Pedig a tehetségük meglenne hozzá.

Mert a srácok zúzni kétségkívül tudnak. A hörgés erőteljes, harapós, Briton Bondban egyértelműen megvan az a tehetség, mellyel falakat rengető extrém metal albumokat lehetne az asztalra pakolni. A riffek működnek: a The Line groove-ja rögtön behúz magával, a Fury-ra pedig az ember legszívesebben felpattanna, és szétverne egy díszletszobát. A basszusgitár nagyon kellemesen csattog a statisztikailag fontos pontokon, a ritmusszekció is képes büntetni, ha bosszús kedvében van. Összességében tehát a srácok tudnak dalokat írni. De akkor mi a baj?

Az, hogy mégis inkább a sablonok mellett teszik le a voksukat. A metalcore-t én magamban rosszindulatúan világéletemben klimax metalnak csúfoltam. És itt most nem az angol kellemes képzettársítású „climax” szavára utalok, hanem a sokkal kevésbé közkedvelt tartalmat hordozó magyarra. Fékezhetetlen, energikus tombolásból minden átmenet nélkül iskoláslányokat megszégyenítő, érzékeny siránkozás? Kell még magyaráznom?

És ebben a Wage Wars könyékig benne van. Míg az előző albumukról még ki tudtunk emelni esszenciális őrjöngős számokat, a mostanin gyakorlatilag egyetlen lehetőséget sem mulasztottak el, ha arról volt szó, hogy valahova be lehetne préselni egy érzelgős refrént. Talán egyedül a Fury úszta meg, nem véletlenül ez a kedvenc dalom az albumról: fáradhatatlan gitárriff hajtja a darálót, igazi dühöngő, pörgős darab. Persze ebbe is csempésztek némi tiszta éneket, de az vokálként a háttérbe szorul, nem siet a halálhörgés és a tomboló kíséret lecsillapítására.

Mindenhol máshol viszont mintha kötelező lenne elérzékenyülni. Önmagában ez sem lenne akkora probléma, viszont mindez a minőségi metalkodás rovására történik. Vegyük akár csak a Low-t vagy a Ghost-ot. Hiába a brutális zúzás, ha egy poposan érzelmes férfihang félpercenként meghúzza a metalvonaton a vészféket. Mintha egy forrónak ígérkező egy éjszakás kaland a legizgalmasabb pillanatban úgy döntene, inkább nekiáll az exéről panaszkodni, és sírni picit a kispárnába.

Mert tombolhatok én akárhogy a The Line groove-jaira és kemény basszuscsattogására: ha egyszer arcon csapnak egy „We’re perfect on the outside, broken on the inside” sorral, akkor kérek engedélyt arra, hogy elveszítsem a komolyságom. Ne daráld le a csirkét, ha utána megsiratod, érted. Lehet a lassúzós meg a zúzós dolgokat kombinálni, de itt úgy érzem, inkább csak egymás mellé lettek pakolva, mert ezt így szokás.

Egy újabb érv, ami az albumon az extrém vokálok használata mellett szól a tiszta ének ellen: úgy kisebb hangsúly helyeződne a dalszövegekre. Ne értsük félre, láttunk már olyan death metal szöveget, melynek minden soráért érdemes volt fellapozni a szövegkönyvet, de ha nem akarunk túllépni az „úgysem ismersz”, „eressz el” és a „jaj, de össze vagyok törve” toposzokon, akkor legalább torzítsunk rajta egyet némi hörgéssel, különben úgy fogunk hangozni, mint a sírós macskás mémek zenei ekvivalense.

A srácok gyengéi szépen frakcionálódnak a melankolikusabb számokban: a Hurtöt hallgatva azon gondolkozom, hogy ilyen érzés lehet a barátzóna, a We Will Learn éneksávja pedig annyira van túlvisszhangosítva, hogy már-már egy elcsúsztatott vokálként működik. Ahol zúznak, ott viszont kíméletlenek, egyértelműen ez az erősebb eszközük, és sajnálom, hogy erről az oldalukról most kevésbé tudtam őket megismerni.

Ha kicsit kilépnének a műfajból, elengednék a kötelező leülős-nyálas énekeket, és egy kicsit a sarkukra állítanák a lázadó tinédzserszíveket célzó szövegeiket, a zenei tehetségükkel egy igen combos metalalbumot tudnának odacsapni. Így azonban hiába van meg a hangzás, a keverés, a riffek, a hangszeres tudás; úgy érzem, mintha az együttes festmény helyett egy kifestőt tenne elém. Nagyon szép színeket használtak és a vonalakon sem mentek túl, amikor az előre megtervezett formátumot kitöltötték.

6/10