Az igazán jó zene, véleményem szerint, elgondolkoztatja az embert. Minél érdekesebb dolgokon, annál jobb. A Mudfield zenekar idén márciusban kiadott lemeze pedig kifejezetten messzire vitte a gondolataimat: vajon lehet-e, akár sok-sok éves szakmai háttérrel, objektíven megítélni egy zenét? Úgyhogy a következő cikkünkben erre a kérdésre is szeretnék választ találni, nem csak arra, hogy jó album lett-e a „Fehér zászló”.
Hogy filozofálgatásomnak egy kis hátteret adjak: aki esetleg régebb óta követi írásaimat itt a Rozsdagyárban, vagy, ne adj' Isten, személyesen is ismer, annak mostanra lehet arról képe, hogy milyen dalok hallgatásában lelem örömömet: durva, bonyolult, követhetetlen, kiszámíthatatlan. Viszont megkockáztatom, a legtöbb zenerajongó nem ilyen élményt keres, amikor elindít a lejátszóban egy albumot; hiszen a fenti listán szinte nincs is pozitív jelző. Na, ők egészen biztosan értékelni fogják a Mudfield produkcióját.
Bevallom, kicsit át kellett öblögetnem a "Fehér zászló" kapcsán a prog/avantgárd elegybe pácolt agyamat, mire fogást találtam rajta. Semmi trükk, semmi fúzió, csak kellemesen zúzós hard rock – idejét sem tudom, mikor hallgattam ilyesmit utoljára önszántamból. Így kellett egy kis idő, mire a disszonanciára szomjazó agyamat le tudtam ültetni egy fotelbe, és elmagyarázni neki: nem, te idióta, most nem megyünk hullámvasutazni, nem fognak minket vascsővel verni, most csak egy kicsit simán jól érezzük magunkat, oké?
Ugyanis, miután a kinyújtott zenei kisujjamat sikerült végre visszagörbítenem, rájöttem, hogy ez a lemez erről szól: jó kis zúzás igényesen megírt, de azért lekövethető dallamokkal, agresszív, de azért lecsitítható riffekkel, és nagyon, nagyon igényes szöveggel.
Ez utóbbit hadd emeljem ki; elképesztően érzékeny vagyok a buta dalszövegekre, emiatt mindig kicsit megremeg a kezem, amikor egy magyar nyelvű (de nem a magyar alter szcénából érkező) korongot indítok el. Akármilyen jó ugyanis a zene, elég egy klisé, egy rossz prozódia, egy sánta rím, és engem el is vesztett a projekt. Azonban a „Fehér zászló” első verzéjének magasságában kiderült számomra: megnyugodhatok. A szövegek nemcsak formailag, de tartalmilag is tökéletesen működnek, sőt, kifejezetten okos fordulatokat tartogatnak.
Zeneileg sincs ok az aggodalomra, a Mudfield hajója különösebb imbolygás nélkül evez az élvezhető rockzene vizén. Vannak itt kifejezetten modern metalos részletek – gondolhatunk akár az Óriások vagy a Beteg madár riffjeire (utóbbiba nem bírom nem belehallani a Tiansen zenekar Emeralds Of Happiness-ének intróját), de bőven kapunk klasszikus rockos elemeket is a lemezen. Sőt, egy-két kivételt leszámítva ezek uralják. Bár vannak azért itt finomságok (a Beteg madár énekbeli dallamvezetésétől helyenként konkrétan kétezres évek popzenéje flashbackem lett, a jó értelemben), a "Fehér zászló" inkább az igényes hard rock élvezőinek kedvez, mintsem az elborult experimentál arcoknak.
De ne higgyük azt sem, hogy egyhangú marad a lemez, mert a stíluson belül viszont végigjárják a skálát. Kapunk egy jó kis dühöngőt a Gondvesztőben, kapunk némi kikacsintósabb, kellemes humorú rockdalt a Carrambaban (nekem ez a személyes kedvencem), belekóstolunk a számomra már túl negédes feelgood-hangzásba az Üvegheggyel, de még akusztikus dalokra is van idő, lásd a lemezt záró Osztályrészemet.
Viszont ha ki is vonom az egyenletből, hogy alapvetően nem a kedvenc műfajomban mozgunk, így is volt pár dolog, melyet felrónék, ha nem is negatívumként, hanem – ahogy gyakorlott auditorok mondják – fejlődési lehetőségként.
Egyrészt hiányoltam a dalokból a változatosságot; persze, ezt már megállapítottuk, nem egy jazz-death lemezt hallgatok, helyén kezelem az elvárásaimat. De egy kis meglepetés, esetleg szemtelen hangnemváltások, fejfelkapásra késztető ritmusváltások minimális mennyiségben szerintem jót tennének a lemeznek. A struktúrát is fel lehetne rázni: persze, a verze-refrén-verze koncepció kiirthatatlan és örökérvényű, de amikor már sokadik dalban ismétlődik meg a szóló-csendes refrén-hangos refrén szerkezet, akkor az ember jogosan vágyik egy kis meglepetésre.
Hasonló fenntartásom van az énekkel is; bár Kovácsovics Máté reszelős hangja teljesen beleillik a képbe, számomra néha kicsit monotonná vált. És nem arra gondolok, hogy fel-le még egy kvintet bővítenie kéne, nem várok beltingeket vagy fejhangot, dehogyis. Viszont egy kis hangszínváltással, az énekhang textúrájával való kísérletezéssel, vagy az üvöltözések bátrabb használatával szerintem még messzebbre lehetne tolni ezt a produkciót (Isten látja lelkem, a Gondvesztőben az a falatnyi scream annyira kellett már nekem, mint fuldoklónak az asztmapipa).
És ha már produkció: helyenként számomra kicsit kiürült a hangzás. A struktúrával nem volt gond, voltak itt ügyes kiállások, de sajnos sokszor úgy hangzott, hogy ami kiállásnak indult, az kiürülés lett. Illetve a zúzósabb részeknél is volt, hogy inkább éreztem a szándékot, mint magát a lökést: vagy az ének lehetett túlságosan elöl, vagy a hangszerelésből hiányzik némi okos kis adalék, de valamit egyszerűen hiányoltam a a hangzásból. Basz ez, de baszhatna jobban, mondhatnám akár így is, ha nem akarnám szaporítani a szót.
Viszont sirámaimat félretéve: minél többet hallgattam a lemezt, annál inkább arra jutottam magamban, hogy hiába egyáltalán nem az én stílusom, valamit mégis megmozdít bennem. Van benne valami nagyon őszinte, nagyon szerethető, és valami annyira tapadós, hogy a munkahelyemen egy kávészünetben azon kaptam magam, hogy a Beteg madár refrénjét dúdolom. A "Fehér zászló" érvényes, igényes, érdekes lemez, helye van a magyar rockzenei színtéren, rockzenei színpadokon és a rockzenei szívekben.
7,5/10
