Szerintem a death metal dallamok és fogós ritmusképletek nélkül fabatkát sem ér. A legjobb, ha mindkettő szerves része az egyenletnek, de a ritmusok talán a legfontosabbak. Ha valami csak a darálásra és a szélsőségességre van felhúzva, az maximum riogatás.
Szerencsére a makói death metal formáció, a Damnation nem a riogatásra esküszik: az ex-Thy Catafalque gitáros Juhász János vezette szupergroup olyan ritmusokban tolja a halálfémet, hogy az nyakat próbáló. A banda a régi szép időket idézi, amikor még a dalcentrikusság volt az elsődleges szempont a death metal zenekarok komponálásai során. A klasszikus halálmetal lemezek is pontosan azért váltak azzá, amik, mert a rajtuk szereplő dalok önálló életet élnek, elkülönülnek egymástól és persze kiváló dalírói vénáról árulkodnak.
Manapság azonban már egyáltalán nem divatos a hagyományőrzés: az újítás azt hozta magával, hogy minden ésszerűséget hátrahagyva tolják a maximumra a szélsőségesség potmétereit, a halálhörgésből malacvisítás lett, a karakteres riffekből végtelenített djentelés, a gitárszólókból gyorsasági verseny. És akkor jön a Damnation, és egy kis színt fröcsköl a színtér képzeletbeli, megfakult vásznára. Fentebb nem véletlenül írtam, hogy szupergroup, ugyanis János mellett olyan arcok zenélnek a csapatban, mint Forczek Ádám énekes és Bárány Tamás gitáros (mindketten Needless-tagok), Szenti Árpád dobos (Mörbid Carnage, Ahriman) és Gáspár Péter basszer (Gort).
A "Fátum" a banda első nagylemeze, mely a Pest Records gondozásában jelent meg február 18-án (a bemutatkozó EP-jükről ITT írtunk). Aki a zúzós, hajpörgetős, bólogatásra késztető riffekkel teleszórt death metalt kedveli, megtalálja a számítását a Damnationnel kapcsolatban. A lemezt a Belső kapuk a világűrbe című dal nyitja: amikor a bárdisták éppen nem sikálnak a gityókon, akkor olyan fejleszaggató riffekkel bombáznak, hogy az embert csak az zökkenti vissza a valóságba, amikor a végére ér az anyag.
Árpi mindenhová annyit pakol, amennyit kell, élményszámba megy a játéka (ahogy Péteré is basszerfronton). Egy kicsit egyébként a '90-es évek hazai extrém metalját is megidézik a srácok, főleg a hörgés mellé beiktatott ordibálós vokál miatt, de a gitárszóló is összefésülhető ezzel az érával. A Halandó mindenség a kezdő, doomos taktusok után visszakapcsol a gyilkos riffekkel támadó üzemmódba: ebben a dalban is visszaköszönnek a kilencvenes évek, ami különösen kedves számomra.
Mekkora már az a riff a Lennvilágban is, te Atyaúristen! Ezek abszolút színpadra szabott kompozíciók, pontosan ezt hiányolom a mai színtérről, az egyszerű, fogós riffelés alkalmazását, de ugyanezt a gitárszólók terén is, mely szintén nagyon el lett találva, semmi embertelen ujjgyakorlat, hanem könnyedén gördülő, kellemes, melodikus. Újabb extrém metal bomba érkezik, a Paraziták vándorlása: a dallamos kezdés kíméletlen riffelésbe torkollik, vokálfronton pedig kegyetlen jó ez a dualitás, főleg amiatt, hogy érteni a dalszöveget.
Mindegyik dalban találni valami érdekeset, zeneit, de az biztos, hogy a Damnation a ritmusokban, riffekben a legerősebb. Aki szereti a fogós, régisulis death, illetve extrém metalt, csapjon le erre az albumra! Makói csemege a javából!
9,5/10
