Ha lenne igazság a Földön, akkor ma a Mother's Finest a világ egyik legsikeresebb rockbandájaként működne, ugyanolyan hatalmas tömegeket vonzó koncertkörutakat tenne, mint az AC/DC vagy a Rolling Stones, lemezeik megtalálhatóak lennének a minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albumainak listáján, írtak volna róluk jó néhány könyvet és interjúkötetet, kulturális ikonok lennének saját jogukon. 1490-ben azonban Mátyás meghalt, oda az igazság, így 2014-ben az amerikai funk rock banda (akik miatt tulajdonképpen van ma funk rock, nélkülük a Red Hot Chili Peppers, a Faith No More, a Living Colours, stb. lábjegyzet sem lenne a rocktörténelemben, mert hogy nem is lennének) a Kickstarteren gyűjtött arra, hogy hozzáláthasson új albumuk felvételéhez. Szerencsére sikerült összeszedniük az igényelt összeget, szerződést kötöttek az SPV/Steamhammer kiadóval, akik március 30-án hozzák ki tizenegy év után az első (és remélhetőleg nem az utolsó) Mother's Finest korongot.
45 évvel ezelőtt az amerikai Délen, Atlanta városában, Georgia államban alakult meg a banda, amely azonnal botrányt kavart. Négy fekete (basszusgitáros, két énekes, billentyűs) és két fehér (dob és gitár) zenész alkotta a csapatot, mely akkoriban teljesen szokatlan zenével állt elő politikailag inkorrekt összetételben. Funk alapú, de kemény rockosan tolt zenét játszottak. Bár a The Parliament, a Sly & The Family Stone, Ike & Tina Turner már a '60-es években és a '70-es évek elején elindítottak valamit a fekete zenék terén, a Mother's Finest volt az, amelyik kialakította a funk rock alapjait, és már akkor crossover zenét játszottak, amikor ezt a kifejezést még ki sem találták. 1976-tól az Epic Records jóvoltából sorra jelentették meg lemezeiket 1983-ig, ez volt az aranykorszakuk. Elképesztő színpadi teljesítményükről sokat elárul, hogy mivel a fekete közönség számára a hard rock nem volt elfogadható, így olyan bandák előzenekaraként turnéztak, mint az AC/DC, az Aerosmith, Ted Nugent, a The Who vagy a Black Sabbath, de sajnos hamar, két-három év alatt elég rossz hírük támadt, mivel aki a Mother's Finest-et vitte magával, az nagyon hamar pórul járt. A banda pár perc alatt maga mellé állította a fehér rockerközönséget, szó szerint lemosták a színpadról a nagynevű csapatokat dinamikus fellépéseikkel. Róluk írta azt a rocksajtó, hogy a feketéknek túl fehér, a fehéreknek túl fekete volt. A soul és R&B által dominált fekete zenei élet szerint eladták magukat, így két szék között a pad alá estek.
Az európai közönség azonban egyetlen koncert révén szerette meg őket. 1978-ban a német Rockpalast tévéműsor által szervezett esseni koncerten léptek fel, az egyórás műsoruk révén máig hűségesen kitartó rajongósereg támadt a semmiből. Hogy milyen elementáris erő volt a brigádban, azt bizonyítsa egyik legnagyobb sikerük, a Give You All The Love felvétele erről a koncertről.
1983 és 1989 között nem létezett a csapat, 1989-ben újjáalakultak, többszöri tagcsere is történt, azóta kiadtak három stúdióalbumot, töretlenül koncerteztek és most az ismert financiális körülmények között megérkezett az új album, melyen a fenti videón is látható klasszikus felállásból csak Barry BB Borden dobos és Mike Keck billentyűs hiányzik.
A Mother's Finest mindig három összetevőn alapult: Glenn "Doc" Murdock nagyon laza, soulos hangján, Joyce "Baby Jean" Kennedy torkán, mely hölgyben a földkerekség legelképesztőbb teljesítményű rockénekesnőjét tisztelhetjük, valamint Gary "Moses Mo" Moore gitárján, mely iszonyatosan hangulatosan, de bivaly keményen hozza a gyakran szinte metalos riffeket és szólókat. Nos, 2015-re persze mindkét énekes hangja megváltozott kissé: szó sincs itt megkopásról, csak természetes változásról. Joyce Kennedy hangja mélyült, de hozza még a magasakat is, Murdock pedig talán némi stúdiótechnikával is megtámogatva énekli azokat a bluesos számokat (Cling To The Cross, I Don't Mind), amelyek újdonságot jelentenek a banda repertoárjában. Van itt szinte Rammstein-t idéző indusztriális riff (a záró My Badd nótában), balladának induló, majd besúlyosodó és rapbetéttel is büszkélkedő szerzemény (Tears Of Stone), vagy a negyven évvel ezelőtti sikerkorszakot egy az egyben megidéző Angels. A tavaly decemberben beharangozóként megjelentetett kislemeznóta, a Shut Up szerintem nem a legjobb választás, nem reprezentálja az album általános hangulatát, lazaságát, de egyben súlyosságát is.
Összességében elmondható, hogy rendkívül kellemes hallgatnivaló az új korong, van rajta egy-két szám a tízből (a tizenegyedik egy koncertfelvétel bónuszként), amelyek talán kicsit haloványabbak és nincs meg bennük az a tűz, ami színpadon még mindig hajtja a csapatot, de egy negyvenöt éves zenekartól ennél frissebb és zúzósabb lemezt várni nem is lehet. Ha eddig nem ismerted volna a bandát, akkor szerezd be az új lemezt, meg a koraiakat is, de minél hamarabb!
8,5/10
