Rozsdagyár

DIABLO BLVD - Follow The Deadlights (2015)

2015. március 12. - Kovenant

diablo_blvd_follow_the_deadlights_artwork_1.JPG

Míg az elmúlt húsz évben sorra jöttek létre és tűntek fel, majd el a különböző stílusok (grunge, emo, a különböző scream, core, stb. műfajok, ilyen-olyan death és black metal), a hagyományos hard rockot játszó bandák valahogyan kikerültek a reflektorfényből. A színtér maga is a retro jegyében él tovább: vagy futószalagon gyártott  fiatal klónbandák nyomják a '70-es/'80-as évek zenéjét vagy pedig különböző levitézlett zenekarok nyugdíj előtt álló tagjaiból átmeneti jelleggel (általában egy lemezre és egy dél-moldáv klubturnéra szólóan) összetákolt projektek próbálják visszahozni a régmúlt dicsőségét. Nagyon nehéz ebben a stílusban újat mondani (gyakorlatilag lehetetlen), de a legnehezebb mégis az, hogy modern módon és önirónia nélkül lehessen alkotni a hard rock keretein belül. Nos, a belga Diablo Blvd harmadik albuma, melyet a Nuclear Blast kiadó adott ki idén január 16-án, nálam csont nélkül hozza a fentebb megfogalmazott elvárásokat.

A Diablo Blvd elsősorban Alex Agnew belga humorista, stand-up előadó zenekara, aki az elmúlt tizenöt-tizenhat évben Belgium első számú humoristájává vált, talán olyan státusszal, mint nálunk Hofi lehetett a nyolcvanas években. Sok szakmai díjat bezsebelt, számtalan telt házas előadókörutat tett meg a Benelux-államokban (itt több ezres stadionokról van szó), több saját tévéműsora futott, mígnem 2012-ben tulajdonképpen visszavonult, mert állítása szerint mindent elért, amit hazájában ebben a szakmában el lehet érni. A 2000-es évek közepétől a saját bandája énekeseként és főnökeként dolgozik rock-karrierjén, a "Follow The Deadlights" már a harmadik lemezük. Ez egyértelműen hallatszik a produkción, amely már 2014-ben megjelent, de a Nuclear Blast csak most adta ki nemzetközi terjesztéssel.

A banda zenéje és új lemeze a hard rock és a hagyományos heavy metal vékony határmezsgyéjén egyensúlyoz, néha egy-egy riff vagy énektéma erejéig átlépve a kicsit durvább megszólalás terepére. Az egész album hangzása rendkívül kellemes, élvezet hallgatni, arányos a keverés, kristálytisztán hallani minden hangszert. A tíz számból álló, körülbelül negyvenöt perces korong viszont az elejétől a végéig szigorú, itt nincs ballada vagy vidám buli-himnusz: a hangulat zordságán csak a rendkívül fifikás módon adagolt meglepő dallamfordulatok oldanak. Ezt jól példázza a legújabb kislemez-klip, a Son Of Cain is:

Ozzy egykori gitárhőse, a Black Label Society főnöke, Zakk Wylde nyilatkozta egyszer: "Ozzy mindig is egy olyan kemény albumot akart csinálni, mint az AC/DC Back In Black korongja. De tényleg, a Black In Black kemény, mint a b....szás!" Hát, a Follow The Deadlights korongnak semmi köze a Back In Black-hez, de ez is kemény, mint nos, a beton. A keménység itt leginkább a hozzáálláson, a húzós riffeken, valamint Alex Agnew iszonyatos súlyos, de érzéssel teli hangján alapul, nem pedig a reszelésen és a lehangolt durvuláson és hörgésen.

Agnew hangja erőlködés nélkül, és valószínűleg évtizedes színpadi rutinjának köszönhetően nagyon meggyőzően hozza a hard rock frontember keménységét, de a finom dallamokat is. Zenésztársai, főleg a gitárszólók terén, szintén csúcsminőségi teljesítményt tesznek le az asztalra: hangulatosan, vérprofin játszanak, de sosem tolják az előtérbe magukat, az énekesi szerepkör egyértelműen dominálja a produkciót. A Rise Like Lions című szerzeményben érvényesül talán a '90-es évek közepének grunge hatása, de ez is inkább csak utalás jelleggel.

A nagyon ötletes, kifejezetten slágerérzékeny dalszerzői képességek azonban a címadó tételben domborodnak ki.

A korong legdurvább dala az End Of Time, melyben a szokásos fülbemászó refrén mellett a verzék gitár- és énektémái már-már a Panterát idézik. Agnew hangja olyan, hogy szinte bármit el tudna énekelni, ha akarna, de szerencsére nem akar: láthatóan nem célja túllépni a hagyományos rockénekesi szerepkörön, azaz énekelni akar, mégpedig jól, tűnjön ez ma bármilyen furcsának is a jelen kritika első mondatában idézett különböző műfajok rajongóinak.

Egyetlen kifogásom a koronggal szemben az, hogy a tíz szám túlságosan ugyanazon a hangulati skálán mozog: jó lett volna megtörni kicsit ezt az ívet egy-két gyorsabb vagy vidámabb felfogású, dallamvezetésű számmal. Nos, talán legközelebb.

db.jpg

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3310420372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása