Február közepén jelent meg a Victory Records gondozásában az ausztrál melodikus metalcore csapat, a Feed Her To The Sharks harmadik lemeze, mely egyben a bemutatkozásuk is az amerikai kiadónál. A Victory Records istállójában garmadában nevelkednek a különböző "core" stílusú csapatok, melyeket én bottal, három méterről sem piszkálnék. Ez minden bizonnyal az én hibám, mert a tizenéves rockrajongók nagyobbik részének szerte a világon ezek a bandák és ezek a stílusok jelentik ma a metalt, és csak remélni lehet, hogy egy kis idő elteltével rátalálnak a rockzene többi műfajára is, időben visszafelé haladva megismerkednek azokkal az együttesekkel, melyek zenéjéből nőttek ki mai kedvenceik, mint például a Feed Her To The Sharks is.
Számomra teljesen kimaradt a metalcore hullám: amit hallottam belőle, az vagy nevetséges vagy szánalmas volt, vagy egyszerre mindkettő. Néha elkaptam egy-egy klipet, akkor pedig prüszkölve gyorsan ki/elkapcsoltam onnan. Ma is így vagyok ezzel: meghallgatom az újabb bandákat, csak látni ne kelljen őket. Ez már generációs gond lehet nálam, gondolom, de ez nem okoz komoly fejfájást, elvagyok a problémával. Amikor azonban a tavalyi In Flames albumról írtam kritikát (itt) vagy újabb kori Soilwork-ot hallgattam, nagyon is kínban voltam: teljesen egyértelmű volt, hogy azok a bandák, melyek egykor a metalcore stílust akarva-akaratlanul elindították, illetve hatásuk kristálytisztán kimutatható, most már kénytelenek a nyáj után menni és a metalcore elemeit (sikítás, breakdown-ok sűrű használata, gitárszólók hanyagolása, ultraslágeres tiszta énekkel kísért refrének) sorra beépíteni a zenéjükbe, hogy relevánsak maradjanak.
A metalcore számomra legidegesítőbb műfaji jegyei a sikítás, illetve a totálisan egy kaptafára készülő, amerikai pop stílusú refrének. A célközönség összetételét ismerve persze teljesen érthető a szinte groteszk mértékig túljátszott, állandó emocionális feszültség és az ezt leképező énekstílus. Aztán eszembe jutott, hogy ugyanilyen idegenkedéssel fogadhatták a '70-es évek hard rockján felnevelkedett öreg rókák a '80-as évek második felében tobzódó glam rock őrületet. Közröhej tárgya lehetett körükben a sok, korán idősödő transzvesztitának kisminkelt, szakmányban futtatott glam/sleaze csapat, bár az otthon magányában azért csak meg-meghallgatták a Mötley Crüe vagy a Love/Hate lemezeit és talán még tetszett is nekik.
A metalnak természetesen fejlődnie kell: nem lehet ugyanazokat a negyven- vagy harmincéves műfajokat agyonjátszani vagy ragaszkodni egy régen elmúlt korszak távoli dicsőségéhez. Mellesleg pedig van-e joga a lemezkritikusnak kizárni egy stílust, így az olvasók egy jelentős részét is csak azért, mert neki valami nem a szíve csücske? Nos, szerintem nem.
Hál' Istennek, a Feed Her To The Sharks (ausztrálok révén érteni vélem az együttes nevét, de azért én erősen elgondolkodnék egy névcserén) még kinézetre is valódi metal együttes (mintha ez bármit is számítana!) és bár a zenéje egyértelműen metalcore, minden olyan stílusjegy hiányzik a zenéjükből, melyet fentebb már megemlítettem. A sikítás mennyisége tulajdonképpen a minimális szintre van tekerve, helyette gyakran bejön a death-metalos hörgés. Sok kiváló gitárszóló található a lemezen, ráadásul annyi In Flames ihlette remek melo-death riff, amiből a svéd anyaegyüttes egy dupla CD-nyi terjedelmű, ritkaságokat vagy kiadatlan szerzeményeket tartalmazó albumot kiadhatna. A számok alapja gyakran igen gonosz, old-school riffelés. Andrew Van Der Zalm énekes mindhárom stílusban kiváló teljesítményt nyújt, tiszta, dallamos éneke meggyőző. Természetesen itt is megtalálhatóak a néha már kicsit ragacsosan slágeres verzék, de a dallamok meglepően hallgattatják magukat, megragadnak az ember fejében.
A hangzás világszínvonalú, bár ez nem lehet meglepő annak a ténynek az ismeretében, hogy a producer Frederik Nordström svéd stúdiómágus volt, aki olyan csapatokkal dolgozott már együtt, mint az In Flames, az Opeth, a Soilwork, az Arch Enemy vagy a Dark Tranquillity. A gyanúm az, hogy alaposan bele is nyúlhatott a nótákba, mert a "Fortitude" tényleg igazi kemény, metal album lett.
Két problémám van a lemezzel. Az egyik az elektronika/samplerek teljesen felesleges, trendkövető használata, ami semmit sem tesz hozzá a nótákhoz, inkább megakasztja a lendületet. A másik pedig az, hogy bár a lemez hossza 42 perc 11 szám terjedelemben, mégis 5 olyan nótát is tartalmaz, ami egyszerűen a stílus sablonjaira épül mindenféle elképzelés nélkül, tulajdonképpen automata üzemmódban íródott. A másik hat dal viszont kiváló és így a teljesítmény bizony csak egy EP-re lenne elégséges. Sajnos első kislemeznótájuknak pont a korong egyik legidegesítőbb tételét választották.
Szerencsére hivatalosan kiadták a The World Is Yours dalismertetőjét is, így a pozitív oldalukról is képet kaphatunk.
Vegyes tehát a kép. A jó számok a metalcore műfaj legsikerültebb szerzeményei közé tartoznak, a többi viszont sajnos csak tucatprodukció. A stílus kedvelői nyugodtan adjanak hozzá egy pontot az értékelésemhez, a régi vágású rockerek meg vonjanak le annyit, amit szívük diktál. Nekem ez most 7 pont.
7/10
