Az énekesnővel felálló okkultista stoner doom csapatok valóságos reneszánszát hozta az elmúlt bő egy évtized. Természetesen ezek közül a stílus teljesen underground jellegéből kifolyólag igen kevés tudott érzékelhető nemzetközi sikert elérni: a svéd Blues Pills nem igazán sorolható ide, habár a retrójellegük adott. Tulajdonképpen az egyetlen ilyen banda a német Johanna Sadonis vezette, immár svéd székhelyű és tagságú Lucifer, mely 2014-es megalakulását követően immár az ötödik soralbumával jelentkezik (előző két lemezük kritikája ITT és ITT olvasható).
Mára az énekesnő maradt az egyetlen az alapítótagok közül, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Lucifer az ő projektje. Sorra kicserélődött körülötte mindenki, a Rise Bove és a Century Media után most a Nuclear Blast kiadó jelenteti meg január 26-án "Lucifer V" címmel vadonatúj lemezüket, ráadásul a zenei tartalom is alapvetően más már, mint a kezdetekkor.
Debütalbumuk valóban stoner doom alapú volt, köszönhetően leginkáb Gaz Jennings gitárosnak. Sadonis azonban szűknek érezte e kereteket és tudatosan próbált szélesebb közönséghez szólni, így a következő évek során folyamatosan távolodtak el a metalosabb, súlyosabb megszólalástól, mely folyamatot egyértelműen betetőzi a "Lucifer V".
Az énekesnő sosem titkolta, hogy zenéjét elsősorban a '60-as / '70-es évek klasszikus és hard rockja befolyásolta, azaz szándékosan retró a megszólalás és a csapat teljes esztétikája is ezt tükrözi. Előszeretettel dolgoznak analóg felszereléssel a stúdióban is, de az együttes vizuális megjelenése (borítók, klipek) is mind-mind ezt bizonyítja.
Sok zenekar neve előbukkanhat, ha a Lucifer hatásait keresnénk: Black Sabbath, Blue Öyster Cult, Fleetwood Mac, hogy csak a legegyértelműbbeket említsük, azonban az új korongon a '80-as évek heavy metaljának dallamai és riffjei is feltűnnek, ennek talán legtalálóbb példája az A Coffin Has No Silver Lining, melynek fő gitártémája és refrénje simán elmehetne akár egy Ratt-szám alapjának is. De a nyitó Fallen Angel riffje is hasonló vizeken evez.
A korong hallgatása során az azonnal szembeötlik, hogy a banda most minden eddiginél befogadhatóbbra, dallamosabbra, (ha tetszik vagy értelmezhető ez a kifejezés még) slágeresebbre faragta a dalokat. Ez a fentebb említett tétel mellett a Maculate Heart esetében jelentkezik, mely akár egy hetvenes évek közepi Fleetwood Mac-anyagra is ráférhetett volna. Pofátlanul egyszerű, de tapadós, ragadós szám ez: ezer éve ismert dallamfordulatokkal és dalszerzői megoldásokkal operál, de pontosan ezért találhat be a klasszikus rockzene rajongóinál.
Nos, a fentiekből kitűnhet már, hogy mi is a gond mindezzel: ha egy XXI. századi zenekar esetében ötven évvel ezelőtti csapatokat kell felhoznunk hivatkozásként, ott valami nagyon nem stimmel. Ezek a retrójellegű, nosztalgiafaktorra építő produkciók alapjában semmiben sem különböznek a mostanában oly divatos mesterséges intelligencia működési modelljétől. Megfelelő mennyiségű adat (zene, lemez, dal) beolvasása és megtanulása után a program simán összeeszkábál egy ezeregyedik nótát, mely csont nélkül hozza az adott korszak (jelen esetben a '70-es évek) atmoszféráját, de érezzük, hogy valami nem stimmel.
Legyenek bármilyen jó zenészek a Lucifer tagjai, legyen bármilyen karizmatikus és jó hanggal megáldott énekesnő Johanna Sadonis, 2024-ben egész egyszerűen totális zsákutca egy ötven évvel ezelőtti zenei világot utánozni. Nem lehet visszahozni semmilyen értelemben sem egy rég letűnt korszakot, bármennyire is szeretjük azt.
Ahogy Don Quijote is anakronisztikusnak hatott a XVII. század elejének Spanyolországában több évszázaddal korábbi lovagi eszményeivel és viselkedésével, a Lucifer is csak halvány másolata a '70-es évek valóban zseniális zenei közegének. Ismét csak a koncepcióval van a baj, nem a színvonallal: valóban tényleg mindent megírtak már a rockzenében az elmúlt hetven évben, amit csak meglehetett és tényleg ennyire nincs már semmi új a Nap alatt? Nem hiszem.
7/10