Bár az album majd csak egy hét múlva jelenik meg hivatalosan, a Faith No More máris meghallgathatóvá tette a "Sol Invictus" című új korongját. Mivel az év egyik legfontosabb metal/rock megjelenéséről van szó, természetesen mi is megírtuk recenziónkat. Hangsúlyozottan szubjektív lemezkritika következik.
A Faith No More egyedülálló jelenség volt a kemény zenék történetében. Olyan eklektikus, mégis súlyos, de egyszerre szórakoztató és művészi értelemben kiérlelt lemezeket alkottak, melyek egyformán váltak az igazi metalrajongók, illetve az elvontabb, alternatív zenéket kedvelők kedvenceivé. Természetesen a banda Mike Patton énekes-fenomén érkezésével vált azzá, ami miatt mára a csapat igazi legendává nemesedett. A négy vele készült album mind kiváló, de számomra - bármennyire is szeretem az "Angel Dust" korongot - az 1995-ös "King For A Day ... Fool For A Lifetime" jelenti a csúcspontot. A lemezt megjelenésekor értetlenség fogadta, megosztotta a rajongókat, főleg, mivel ez volt az első, ami Jim Martin gitáros nélkül készült. Pedig ez az album olyan, amilyet egy együttes egyszer készít életében, hasonlóan a "Back In Black" vagy a "Master Of Puppets" színvonalához. Egészen elképesztő nóták sorakoznak rajta, műfajilag teljesen szerteágazó, bármerre megyünk zenei folyosóin, újabb és újabb ajtók nyílnak, nem tudunk a végére érni. Húsz év távlatából ma már elmondható, hogy jobban viselte el az idő múlását, mint akár az "Angel Dust", akár a "The Real Thing", kortalanná vált, most is frissen szól. A zenekar még elkészítette 1997-ben az "Album Of The Year" karrierzáró korongját, és bár az is igen erősre sikeredett, de elődjéhez képest már nem jelentett előrelépést. Egy évre rá a csapat be is dobta a törülközőt, mindenki ment a maga útjára.
A Faith No More 2009-ben alakult újjá, azóta meglehetős rendszerességgel koncertezik és most meg is érkezett a "Sol Invictus". Új lemezről a brigád sokáig nem beszélt, nem is foglalkoztak vele különösebben, majd az évek során szép lassan mégiscsak kikerekedett a lemez tartalma. 18 év után itt vagyunk megint: szinte anakronisztikus érzés egy új Faith No More lemezt hallgatni. Ilyenkor mindig az első kérdés az, hogy volt-e értelme ennyi idő elteltével az új megjelenésnek, ad-e hozzá bármit is a meglévő életműhöz.
Egy ennyire hosszú hiátus után egy zenekar vagy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna eltűnésekor és ott folytatja, ahol abbamaradt a dolog, azaz fittyet hány az azóta feltűnt trendekre és kiadja "azt az albumot, ami mindig is bennünk volt, és mindig is szerettünk volna csinálni." A másik csapásirány lehet, ha a zenekar igyekszik egy albumon mindent bepótolni, amit az eltelt évtizedek során kihagyott és annyira gyökeresen más zenét produkál, hogy a közönség teljes értetlenséggel fogadja. Nos, a Faith No More egyértelműen az első utat választotta, mivel a "Sol Invictus" szinte hézag nélkül beilleszthető saját diszkográfiájukba.
Többszöri meghallgatás után a legmeglepőbb vonása az új korongnak, hogy a csapat elfelejtett dallamokat írni. Korábban (azaz húsz-huszonöt éve) a brutális, szinte skizofrén módon súlyos dolgaikon kívül mindig ott voltak az első blikkre megjegyezhető, fantasztikus dallamokkal teli nótáik is, sőt, ha jól meggondolom, szinte csak azok voltak. Most viszont a melódia kizárólag a hangszeres részre korlátozódik, de ott is inkább a verzéknél vagy az általános hangulat megadásánál. Mike Patton amúgy is korlátozottan énekel, inkább gyakran a mélyebb hangfekvésében beszél, szöveget mond. Pedig a hangja egyáltalán nem kopott meg.
Sajnos a lemez tele van számomra rendkívül csekély mértékben vagy alig érdekes, szövegmondós, sehová sem tartó, és teljesen dallamtalan nótákkal. Ilyen a Sunny Side Up, a Cone Of Shame, a Black Friday, az első kislemeznek kihozott Motherfucker vagy a záró From The Dead. A tíz dalos, közel negyven perces album döntő hányadát teszik ki ezek a szerzemények, ami megengedhetetlenül sok. A Superhero című dalt mondanám tipikus FNM darabnak, dallamaival, húzásával, hangszerelésével, egész hangulatával.
A nyitó, címadó tétel szépen, lassan építkezve indul, kifejezetten vészjósló témával, a végére meg is érkezik a régóta hiányolt dallam, de nincs idő, mert megdöbbenésünkre a nóta két és fél perc alatt véget is ért. Mintha elvágták volna, nem tudja kifutni magát, és valahogy így érzek az egész korongról is. A legszebb, tényleg elvarázsoló, és a régi dicsőséget felcsillantó darab a hatperces Matador, mely akár a "King For A Day ... Fool For A Lifetime" lemezre is ráférhetett volna, hangulatában is hasonló. Pont az ilyen dalokból kellett volna írni még tizenkettőt-tizenhármat.
Szubjektívnak jeleztem előre a recenziót: mivel egyik abszolút kedvenc csapatomról van szó, az elvárásaim rendkívül, talán irreálisan magasak voltak. De milyenek is lehettek volna, elvégre a Faith No More-ról van szó és sajnos az új album leverte a lécet. Mivel ennyi idő elteltével valószínűleg csak a rajongókat érdekli egy új korongjuk, mindenki imádni fogja, aki egyáltalán meghallgatja. Nálam a tíz dalból kettő ütötte meg a mércét (Matador, Superhero), a többi tétel számomra érdektelen. De mivel elfogult vagyok az együttes kapcsán, ez nem lehet a pontszámom, maradjunk a hat és félnél. És válaszolva a saját magam által feltett kérdésre: nem igazán volt értelme ennek az albumnak, újdonságot nem hozott, ez a Mike Pattonnal készült leggyengébb lemezük. De azért jó megint aktívnak látni őket, a fene vinné el.
6,5/10
