Most, hogy a Black Sabbath - talán - belátható időn belül tényleg feloszlik (esetleg kiadja utolsó albumát és még egy világ körüli turnét fut, a csapat tagjainak egészségi állapotától függően), ideje megnézni, hogy kik lehetnek azok, akik a zenei örökséget annak szolgai másolása nélkül továbbvihetik. Rengeteg jelentkező akadt már, konkrétan teljes trend is felépült erre az okkult, blues alapú stoner lassúságú zenére, de valahogy mindig hiányzik a fifika, az a többlet, amely hosszú távon biztosíthatná egy csapat túlélését. Nos, abban biztos vagyok, hogy az amerikai Valkyrie sosem fog felülni a metalvilág trónjára (ezt a trónt már régen felaprították tűzifának, a zeneipar jelenlegi állapotából kifolyólag legfeljebb csak sámlik maradtak), de az meggyőződésem, hogy ebben a stílusban nagyon régen nem alkottak ilyen jól sikerült albumot.
Alapvető problémám van a zenei múltidézéssel. Ez jórészt nem áll másból, mint egy adott korszak tizenöt-húsz zenekarát felkutatni, teljes életművüket ronggyá hallgatni, majd (az anyagi erőforrások függvényében) autentikus stúdiótechnikával rögzíteni a leszedett dallamokat és témákat. Az énekes persze a szóban forgó zenei éra ikonikus frontemberének hangját, manírjait, sőt, néha még az intonációját vagy kiejtését is tökéletesen elsajátítja, gyakorlatilag kópiává válik. Tényleg nem tudom, hogy ennek mi értelme van: olyasmi ez, mint amikor valaki kedvenc sztárjává műtteti magát, így tudatva a külvilággal rajongásának fokát (esetleg pénzt is keres vele, ha sikerül fellépéseket is vállalnia, mint hivatalos Jacko-imitátor például).
Szerencsére a Valkyrie esetében erről szó sincs. A Virginia állambeli csapat magját egy gitáros testvérpár, Pete és Jake Adams alkotja. A Relapse Records gondozásában május 15-én megjelenő "Shadows" már a harmadik lemezük, igaz, az előző korong hét éve látott napvilágot, így nem igazán lehet őket túltermeléssel vádolni. A stílus egyértelműen a '70-es évek elejének Black Sabbath által inspirált, vontatott, de súlyos muzsikája, nyakon öntve a korai Iron Maiden- és Thin Lizzy-féle ikergitáros harmóniahalmozással.
Az Adams testvérek meg sem próbálják utánozni egyik világhírű énekes stílusát sem és ez már kész felüdülés a tucatbandák tucatprodukciói után. 7 nótát tartalmaz a korong bő negyven percben, tehát a klasszikus (rossz magyar kifejezéssel élve) bakelit lehetőségeit követve, így nem lesz unalmas és bő lére eresztett a hallgatnivaló. Nincs töltelék nóta: itt bizony végig minőségi szerzemények sorjáznak egymás után.
Külön ki kell emelni a testvérpár gitármunkáját. Szó sincs itt semmilyen Malmsteen-féle pirotechnnikáról vagy napjaink tízezer hang/másodperc gyorsaságáról. A szólók rendkívül hangulatosak és spórolósak, az ikergitáros részek pedig végig a dalt építik vagy különálló blokkokat hoznak létre a nótákban. Tényleg bele lehet feledkezni a hat perc körüli hosszúságú dalokba, az ismerős, de mégis egyedi dallamokba.
Hasonló stílusú, bár teljesen más megközelítésű ez az album, mint a tavaly megjelent Crobot korong (melyről itt írtunk). Míg a Crobot esetében az egyértelmű inspiráció a Led Zeppelin volt, a Valkyrie alapvetően Black Sabbath hatású zenéje szigorúbb, szikárabb, hangszerelésében szellősebb és egyben puritánabb. A Thin Lizzy jelleg a gitárok és az énektémák harmonizálásában, összehangoltságában érhető tetten, de míg Phil Lynott gyakran írt bulizós, vidám tételeket is, itt ennek nyoma sincs. Az első két Iron Maiden album ikergitáros megközelítése is felbukkan, gyakran komplett harmóniamenetek is felismerhetők.
Bár nem igazán lehet kiemelni egy nótát sem az albumról, a Golden Age című tétel az egyik legsodróbb iramú (az adott stílus korlátai között), míg a Wintry Plains ólomnehéz menetelésével, majd gyönyörű középrészével pont az ellentéte. Aki tehát bírja a szó szerint klasszikus heavy metalt, szereti a '70-es évek rockzenéjét, kedvenc hangszere a gitár és elege van a kópiacsapatokból meg a metalcore-ból, annak a Valkyrie tökéletes, hibátlan zenei élményt kínáló választás. Vinylrajongóknak pedig a gyönyörű borító okán is kötelező vétel!
9/10
