Azért húsz-harminc évvel ezelőtt egyszerűbb volt az egyszeri metal-fanatikus élete. Volt három-négy stílus, aztán annyi, elég volt ezeket, meg a színtér legnevesebb előadóit fejben tartani és máris szakértőnek érezhette magát bárki. Manapság kétévente kell újabb műfaji besorolásokat, zenei oldalhajtásokat megtanulnunk, már persze ha egyáltalán érdekelnek bennünket az ilyesmik. A kategorizálás értelme és célja amúgy legalább is kérdőjeles: ha tetszik az adott produkció, teljesen mindegy, hogy ki milyen címkét aggat arra, ha meg nem, akkor meg végképp. A budapesti Omega Diatribe zenéjét a legtöbben (talán ők maguk is) extrém groove metalnak vagy progresszív djentnek sorolják be, bármit is jelentsen ez utóbbi.
Négyéves a zenekar: 2013-ban kiadták az "Iapetus" című debütalbumukat, folyamatosan dolgoznak és turnéznak, azaz teszik a dolgukat. A 2015 februárjában megjelent új, angol nyelvű EP-jük dobrészét Kevin Talley (ex-Six Feet Under, Suffocation, stb.) játszotta fel, de azóta már találtak állandó társat, így aki kíváncsi az amerikai csodadobos játékára, mindenképpen hallgassa meg a hatszámos, közel félórás EP-t, mely öt új tétel mellett a bemutatkozó korongról az Unshadowed Days nótát is tartalmazza, igaz, kibővítve, remixként újraértelmezve.
A zenekar tulajdonképpen egy folyamatos narratívában dolgozik, dalszövegeik egy sci-fi történetet mesélnek el, mely szerint az emberiség hajdanán szerződést kötött (ennek neve Omega Diatribe) egy idegen civilizációval és ha a kontraktus futamideje lejár, vissza kell adnunk nekik a Földet, melyet csak használatra kaptunk. Ahogy a sztori, úgy a zene sem egyszerű és könnyen befogadható és most ezt szó szerint kell érteni.
Az Omega Diatribe zenéje tulajdonképpen csak és kizárólag a ritmusokra épül, a rettenetesen tördelt, kimatekozott dob- és gitárképletekre, dallamoknak szinte nyomát sem találjuk. Az iszonyatosan mélyre hangolt, djentes gitárjáték, valamint Komáromi Gergely üvöltése határozza meg alapvetően a zenét. Tulajdonképpen itt érhetjük tetten azt a pillanatot, amikor elválik a tüdő a májtól: ha valaki nem bírja a végig egy hangon, mindenfajta melódia nélkül szóló metalcore üvöltözést, illetve Hájer Gergő gitáros szintén dallam nélküli, pengeéles riffelését, a hagyományostól teljesen eltérő dalszerkezeteket, ahol nyoma sincs a bevett verzéknek és refréneknek, akkor bele se kezdjen az "Abstract Ritual" meghallgatásába.
Ha viszont szeretjük a jéghideg, sötét, kilátástalan, szinte mizantróp muzsikákat, akkor az Omega Diatribe tartogathat meglepetéseket. A Meshuggah svéd extrém metal csapat - melyet mindenki a djent stílus megalkotójaként emleget, ha van egyáltalán ilyen - természetesen nem kerülhető meg, nem is lehet őket megkerülni, mert hatásuk szinte minden hasonló zenét játszó bandánál kitapintható. A Meshuggah - és az egész általuk inspirált színtér - amolyan "zenészek zenéjét" játszik: a technikai képességek, az eszement, "ezt is meg tudjuk csinálni" számok szakmai érdekességként mindig lenyűgözik a metalzenészeket, illetve sok rockzenekedvelő barátom is mindig áradozik egy-egy új albummegjelenés alkalmával, de aztán hamar lecseng a lelkesedés és kelletlenül bevallják, hogy nem igazán hallgatták meg többször az adott korongot.
Nos, valahogy én is így vagyok az Omega Diatribe minialbumával. Az ötödik tétel, a The Quantum nyugisabb, elmélkedősebb hangulatával úgy kellett már, mint egy pohár víz: nagyon embert próbáló feladat végighallgatni a dallamtalanság és a jéghideg, poliritmikus matekzene eme félóráját. Talán olyasmi lehet ez, mint Arnold Schönberg vagy Sosztakovics művei a komolyzenében: mindenki elismeri, hogy műveik az egyetemes zene logikus, XX. századi továbbgondolása és fejlesztése, de igen kevesek azok, akik saját elhatározásukból, önszántukból ülnek le egy Schönberg életmű előadásra. Az ember valahogy megkívánja a dallamot, valamit, amibe fogódzkodhat: az Omega Diatribe célja talán ennek teljes meghaladása lehet, de ezzel a céllal én nem értek egyet.
Az elmúlt években kialakult, jobb híján djentnek hívott stílus eszköztára amúgy is rendkívül korlátozott, csakúgy mint a hazai rajongói kör: ez valóban a rétegzene rétegzenéje. Egy albumot és egy EP követően az Omega Diatribe csapatnak a jövőben érdemes lesz továbblépnie: új trükköket kell bevetni, esetleg elmozdulni egy dalközpontúbb, befogadhatóbb irányba.
7/10
