Ha valaki nem ismerné a német power metal legendát (van tán ilyen rockrajongó széles e világon?) és első alkalommal találkozna velük, valamint új, tizenötödik soralbumukkal, akkor először a lemezborítóra vetné kíváncsi tekintetét ... és azt hiszem, itt véget is érne a rövidre szabott történet. Rejtsen bármilyen kiváló zenét is a vinyl, CD vagy a digitális formátum (sajnos előre le kell lőnünk a poént: nem igazán rejt), aki ismeretlenül botlik bele, megrettenve vagy röhögve tolja félre azt. Utoljára ilyen következetességgel a "Buli van Aprajafalván" című '90-es évekbeli borzalom kiadvány-sorozat ragaszkodott az idióta és igénytelen illusztrációkhoz, mint ez a csapat.

Ilyen borítóval csak a legelvetemültebb Helloween-rajongók fogják megvásárolni a korongot, mert talán ők már hozzászoktak ehhez, mint az egyszeri diák az iskolai menü ehetetlen tökfőzelékéhez. Érdemes ennyit a borítóval foglalkozni? Igen, mert két dolgot is elárul a Helloween hozzáállásáról: egy pillanatra sem veszik komolyan magukat, a zenéjüket, illetve a 30 éves pályafutásuk alatt kialakított rajongói körnek akarnak csak újabb és újabb kiadványokat megjelentetni, eszükbe sem jut már bármi olyat készíteni, amivel kiléphetnének a megszokott és kényelmes zenei közegükből.

Az kétségtelen, hogy a német csapat első három albuma meghatározó, konkrétan ők fektették le az európai/teuton power metal alapjait. Felesleges lenne most előhozakodni a 30 év történéseivel, főleg annak tükrében, hogy a Helloween felállása közel tíz éve stabil, érezhetően összeszokott a tagság és megbízhatóan játszanak együtt. Máig ők ennek a stílusnak a legnagyobb képviselői: a '80-as/'90-es évek fordulóján a nemzetközi áttörés küszöbén álltak, persze egy egészen más korban, de ez az ismert okokból kifolyólag (személyi ellentétek, hibás menedzsmentbeli és üzleti döntések sora) nem sikerült. A banda 2000-ben még tett egy kísérletet az angolszász piac meghódítására a "The Dark Ride" albummal Roy Z produceri és részben dalszerzői közreműködésével, aki akkoriban Bruce Dickinson és Halford szólólemezeivel vált egy-két év alatt keresett zenei szakemberré, de ez a próbálkozás is hamvába hullt.

Az új album tulajdonképpen megszakítás és bármiféle változás nélkül hozza az utóbbi évek szokásos Helloween színvonalát és minőségét: a csapat a különböző verziókon szereplő bónusztételekkel együtt 18 számot rögzített, de a 13 dalos standard kiadás is egyórányi hosszúságú. Az egyik probléma már itt jelentkezik: a számok sajnos nem elég változatosak ahhoz, hogy végig fenntartsák az érdeklődést. Igen hasonló, középtempós, riffelős szerzemények sorakoznak a korongon, melyek felépítése és hangulata is rendkívül egysíkú és sajnos nem sikerült a fülbe ragadó, megjegyezhető refréneket sem írni.

A másik gondom a dalokkal már koncepcionális: egyszerűen érthetetlen, hogy sok kiválóan induló, húzós dal már a verzénél elvérzik, de ha ki is húzza a refrénig, ott aztán csütörtököt mond. Mintha a legszebb '60-as évekbeli német schlager zene köszönne itt vissza: borzalmasan klisés, Engelbert Humperdinck-féle szörnyűséges dallamok úsznak be a nótákba és veszik el a kedvet a folytatástól. Tökéletes példa erre a második dal, a Battle's Won, mely jól, sőt, bivalyerősen kezd, de a refrén elkedvetlenítően, ostobán slágeres/popos.

A lemez felépítése is nagyon egyenlőtlen, mert az első négy-öt szerzemény még talán a korong legerősebbje, utána sajnos - a Claws kivételével, mely a nyitó Heroes mellett az album másik hibátlan dala - nagyot esik a színvonal és lassan érdektelenségbe fordul a korong. Számomra az is meglepetés volt, hogy pont a címadó tételből lett a klipnóta, mely inkább tekinthető átlagosnak, mint kiemelkedőnek.

Ez a klip, annak minden elképesztően, már-már parodisztikusan idétlen megvalósításával együtt, mindent elmond arról, amit a Helloween gondol, hogy mit is kell nyújtaniuk ma a rajongóiknak, pályafutásuk eme fázisában. A zenei mélypont azonban a korong vége felé vár ránk: az If God Loves Rock 'n' Roll című szerzemény olyan mértékben klisékből áll és olyan súlyos, gyakorlatilag jóvátehetetlen kárt okozhat a hallójáratainkban, az idiótaság olyan fokáig jut el, ami bizony még Helloween-mértékkel nézve is váratlan.

 

A hangzás, a zenészek teljesítménye ismét professzionális, Andi Deris kiejtése és az angol nyelvű szövegek rettenetesek, gyakran mindennemű értelmet és mondanivalót nélkülöznek (innen is látni lehet, hogy mily távol van már az angolszász piacok meghódításának akár gondolata is), de biztos vagyok benne, hogy aki szereti a Helloweent, annak a "My God-Given Right" is bőséges hallgatnivalót kínál az elkövetkező hónapokra. Hogy aztán ki más fogja a korongot egynél többször átpörgetni, az szemmel láthatóan magát az együttest sem érdekli már.

 7/10