Ha valakit emberöléssel vádolnak, börtönbe vetik majd' negyven napra, és az ügy szűk egy évig húzódik az ítélethirdetésig, az bizony képes bárkit egy életre megváltoztatni. Átértékeli addigi éveit, másképp tekint az előtte állókra és talán egy kicsit más emberré is válik. A kérdés az, hogy a traumát hogyan képes feldolgozni: önsajnálatba süllyed, úgy tesz, mintha semmi sem történt volna vagy az élményeket alkotásba, munkába fordítja és átalakítja azokat művészi teljesítménnyé. Az amerikai Lamb Of God frontembere, Randy Blythe mindezeken átesett és természetesen a csapat hetedik albuma, a Nuclear Blast gondozásában most megjelent "VII: Sturm Und Drang" az ő személyes lemeze, ennek minden pozitívumával és negatívumával együtt.
2012 június végén Randy Blythe-ot a cseh rendőrség letartóztatta Prágában, azzal vádolva őt, hogy egy két évvel korábbi prágai koncerten az énekes lelökött a színpadról egy arra felmászó rajongót, aki beverte a fejét a padlóba az esés során, majd annak következtében később elhunyt. A 38 napos börtönfogságot követően Blythe jelentős összegű óvadék ellenében távozhatott, majd 2013 februárjában a tárgyalás során a bíróság úgy találta, hogy a frontember erkölcsileg felelős, mivel ő lökte le a fiatal cseh srácot a színpadról, de jogilag nem: a jogi felelősség bizony a biztonsági cégé és a koncertszervezőé, akiknek a hibájából és mulasztásából a szörnyű tragédia megtörténhetett. A cseh ügyész fellebbezett, de a prágai bíróság másodfokon is felmentette Blythe-ot.
Nos, iszonyatos érzés lehet így továbbélni: nyilvánosan pálcát törnek feletted egy fiatal élet kioltásáért, mert bizony ez történt. Az erkölcsi felelősség kimondását lehet persze vállrándítással negligálni, de a dolgot semmivel sem lehet meg nem történtté tenni. Ez a kálvária húzódik meg végig az új Lamb Of God lemezen: a tíz szerzemény közül nem kevesebb mint négy konkrétan Prágával vagy a börtönben töltött időszakkal foglalkozik, a többi dalban pedig áttételesen jönnek elő azok a témák (bűnhődés, bűnbakkeresés, egy családtag elvesztése, a médiabeli rágalomhadjáratok működése), melyek ezekből következnek.
Szó szerint nem konceptalbum a "VII: Sturm Und Drang", de valahogy mégis az: összeköti a nótákat a tettes-áldozat tematika. Éppen ezért egy rendkívül sötét hangulatú, fojtott légkörű világba csöppenünk hallgatása során, ahonnan csak a féktelen agresszió jelenthet kitörési pontot.
A rajongók és a kritikusok állandó vitatémája a Lamb Of God zenei stílusának meghatározása: groove metal, metalcore, punk/hardcore, death metal, minden címke előkerült és mindben van igazság. Modern metal ez, éppúgy besorolhatatlan, mint a Mastodoné. Blythe hangja persze a legfontosabb tényező: néhol öblösen death metalosak a témái, máskor metalcore módjára üvölt vagy a zenével együtt simán hozza a néhai Pantera ízeit, de mindegy is: előremutató, de az örökséget is felvállaló, komoly zenei célokat maguk elé tűző csapat ők, akik nagyon komolyan veszik a dolgukat és erre tett rá még egy lapáttal a prágai incidens.
Blythe a korongon két dalban is előveszi a tiszta énekhangját, melyek közül az Overlord a lemez legzseniálisabb nótája. Bluesosan induló, komor és vészjósló témákat elővezető, tudatosan felépített nóta ez, mely a középrészben annyira besúlyosodik, hogy szó szerint leesik az állunk, majd visszajön a kezdő hangulat. Két vendégénekes is szerepel az albumon: Chino a Deftones-ból a szintén varázslatos, elszállós dallamokat rejtő Embers tételben, illetve Greg Puciato a The Dillinger Escape Plan-ből a Torches című záródarabban.
Számomra mindenképpen újdonság még, hogy a legzúzósabb, legdarálósabb dalokban is van valami hangulati csavar és súlyosság, így könnyen megjegyezhetővé és elkülöníthetővé válnak a szerzemények, nem folyik egybe, masszává a lemez. Befogadhatóbb most a Lamb Of God, mint akárcsak pár évvel ezelőtt és ez mindenképpen a dallamoknak, az atmoszférának köszönhető.
Sajnos azonban a lemez hangzása nem valami jó, egyszerűen hiányzik belőle a dög. Hiába játszanak szenzációsan a zenészek és üvölti ki a lelkét is Blythe, a gitárok vékonyan, műanyagszerűen szólnak, a dob is inkább maszatolásnak hat, pedig Chris Adler nem mindennapi dobtémákat ütöget végig a korongon. De ez csak egy darabig tűnik fel, mert a "VII: Sturm Und Drang" (magyarul: vihar és vágy) végigsodor, magával ránt ebbe a gonoszul fortyogó katlanba, mely Blythe személyes élményeiből, tapasztalatiból és bűntudatából állt össze.
Vannak zenekarok, melyek aktuális albumaikkal mintegy névjegyüket teszik le elénk az asztalra és megmutatják, hogy hol tart ma a metal és egyben felsejlik az is, hogy mit hozhat a közeljövő. Szerencsére ebben az évben már jött ki néhány ilyen korong (Enslaved - lemezkritika itt, Arcturus - itt, Moonspell - itt), remélhetőleg lesz is még hasonló több is. A Lamb Of God ilyen, kisebb hibáival együtt is.
9/10
