Öt év szünet után jelentkezett új albummal az amerikai metal csapat, a Disturbed. A Warner Records gondozásában augusztus 21-én megjelent albumot két kiváló kislemeznóta vezette elő, melyek alapján igen nagy várakozásokkal ültem le meghallgatni a korongot: változott-e a David Draiman vezette csapat zenéje, és ha igen, milyen irányban, volt-e bármilyen hatása a hiátus alatt megvalósított számos mellékprojektnek és stúdiós munkának. Ahogy a lemez végére értem (a delux verzió három bónusznótájával együtt ez bőven több mint egy óra), nem esett nehezemre megtalálni a választ: NEM és SEMENNYIT.
Be kell valljam mindjárt a recenzió elején, hogy nagyon furcsa kettősséget érzek a Disturbed irányában. Egyrészt David Draiman hangja, orgánuma, manírjai teljesen egyediek, ezer közül is felismerhetőek és összetéveszthetetlenek: az elmúlt tizenöt év egyik legsikeresebb amerikai rockbandája egy külön kis zenei világot hozott létre eddigi öt albumával. Másrészt - bár elismerem, hogy Draiman kiváló hangi adottságokkal rendelkezik - engem rettenetesen fárasztott ez az előadásmód, ez a szinte rappelő, a ritmusra kihegyezett szóköpködés, mely miatt ritmikailag szinte minden egyes daluk ugyanarra a kaptafára íródott.
Az elmúlt öt évben azért nem tétlenkedtek: Draiman létrehozta a Device nevű csapatát, mely kevés sikerrel adta ki eddigi egyetlen lemezét, vendégszerepelt a legutóbbi Megadeth-korong egyik dalában, Dan Donegan gitáros és Mike Wengren dobos pedig a Fight Or Flight nevű, általuk alapított bandában is zenélt (a debütalbum itt is csendben eltűnt a süllyesztőben). Volt tehát mivel foglalkoznia a tagságnak, de öt év után mindenki úgy gondolhatta, hogy éppen ideje már újra összejönniük: kiélhették kreatív vágyaikat és előrukkolhatnak a hatodik sorlemezzel.
A korong egy másfél perces instrumentális introval indul, benne neoklasszikus gitárfutamokkal, majd berobban a címadó Immortalized. Itt pontosan megvillan az, amiért hiányolni lehetett a csapatot: iszonyatosan fogós dallamok, bivalyerős riffelés, igazi amerikai ízű power metal, mi kellhet még? A folytatás is nagyon kellemes: a némileg visszafogottabb The Vengeful One, benne az ismét emlékezetes refrént megelőző és a feszültséget fokozó témával szintén tökéletes.
Az Open Your Eyes című tételben már kezdenek előtérbe kerülni azok a stúdiós finomságok és effektek, no meg dallamok, melyek aztán később teljesednek ki: a tipikus amerikai rockrádiók számára készített slágerekről van itt szó. Az agresszió helyét szép lassan, szinte észrevétlenül veszik át az együtt éneklős kórusok, az elektronika, a lekerekített melódiák: a The Light szinte Nickelback-ízekkel operál és teljesen kilóg a lemezről. Draiman hangja is teljesen más regiszterben érkezik, tudatosan vette ki énekléséből az éleket, a harapósságot. Igazi amerikai kislemeznóta ez, a kiadó minden bizonnyal sokat fogja még promótálni a dalt.
És innentől aztán sorra jönnek az ismert képletre fazonírozott tipikus Disturbed-nóták. Draiman is visszazökken szokásos előadói stílusába: egyformára ritmizálja a dalokat, melyek többsége középtempós rocknóta, kivéve a Your're Mine táncolós rádiós megadallamait. Jellemző rájuk, hogy egy viszonylag húzós gitárriffre épülnek, de ezekből az elektronika és a stúdiós varázslatok révén kiölik az igazi agressziót, a refrénekhez érve pedig egy kórusokkal teli slágerparádé bontakozik ki.
Érdemes még kiemelni a Fire It Up érdekes alapriffelését, illetve a korong egyik legnagyobb meglepetését, a Simon and Garfunkel bő ötvenéves slágerének, a The Sound Of Silence című örökzöldnek a feldolgozását. Ez utóbbiban Draiman akkorát énekel - a nóta jellegének változatlanul hagyása mellett -, ráadásul teljesen más (középmély) regiszterben, hogy elgondolkodhatunk azon, vajon mit nyerne a Disturbed azzal, ha a frontember többször használná ezt a hangfekvését. A feldolgozás egyébként a puritán és éppen ezért lenyűgöző eredetihez képest teljesen melodramatikusra vette a figurát (nagyzenekari kíséret, hatásvadász hangszerelés), némiképp félreértve a nóta jellegét.
Valahogy úgy járt a Disturbed, mint a Megadeth a "Cryptic Writings" korongjával. Mindkét album tele van amerikai rockrádiós slágerekkel (persze Mustaine csapata egészen más stílus) és a metalosabb él emiatt valahogy elveszett. De azért van egy-két ilyen jellegű nóta is, azokat viszont az autóban bólogatni vágyó rádióhallgatók nem fogják díjazni. Természetesen vérprofi a lemez hangzása, a produceri munka, minden, hiszen ebben a pozícióban a Disturbed esetében ez a minimálisan elvárható. De a csillogó külcsín alatt azért egy nem túl erős sorlemez húzódik meg, átütő tartalom nélkül. Pedig az első három-négy nóta mást sejtetett. Talán legközelebb.
7,5/10
