Amikor felcsaptam az olasz Keres 2024-es lemezéhez mellékelt olvasnivalókat, több érdekes és izgalmas dolog is szembejött. Az egyik ezek közül egy jegyzettömb-fájl volt, mely röviden summázta, hogy végül is mi a gondolatmenet a "Homo Homini Lupus" lemez mögött.

Ezt most szó szerint ide fogom rakni, magyarra fordítva:

A "Homo Humini Lupus" az én szemszögem arról, hogy mik vagyunk: az emberiség a legnagyobb dögvész a földön. Pont mint a paraziták, kiszipolyozzuk a nyersanyagokat, és egy soha véget nem érő körforgásában a mohóságnak, megyünk a következő részére a földnek, hogy bekebelezzük. Évszázadokon át gyilkoltuk egymást a legjelentéktelenebb okok miatt, vallás mögé bújva, politikai eszmék mögé, hamis méltóságért, és sok más baromságért, hogy igazoljuk, amit tettünk és még mindig teszünk. De az igazság az, hogy a természetünk mindig is oda fog vezetni, hogy sóvárgunk valamiért, amink nincs, végeláthatatlanul harcolunk a hatalomvágyunk miatt, ami ránk hozza a végünket. A végén csak romok és por marad, ez az örökségünk. Kihalást érdemlünk.

Hivatalosan az olaszok death/black metalban utaznak, viszont itt már az elején leszögezném, hogy itt inkább black metalról van szó főleg, death elemek itt-ott ugyan előkerülnek, de abból is inkább a súlyosabb, lassabban menetelős fajta, és éppen csak érintőlegesen. Alapvetően ez úgy nagyjából le is fedi, hogy mit tud ez a nagyjából 32 perc. Vad, kompromisszummentes black metalt, annak minden kötelező elemével. Ami egy kicsit oldja az összképet, az a vokál, ami viszont ügyesen egyensúlyozik a death és a black határán. 

Dalonként lebontani az albumot igazából felesleges. Nem mondom, hogy minden dal ugyanolyan, mert megvannak a kiemelkedőbb darabok, viszont emiatt az erőteljes black metalos felülreprezentáció miatt a lemeznek van egy homogén szerkezete. Emiatt felesleges lenne kárhoztatni az albumot, ez a stílus sajátja. Igazából négy dalt szeretnék kiemelni (ez így lényegében az album fele), mert ezekben van valami extra kraft.

Az egyik az albumot nyitó Exist For War. Az egyik legerőteljesebb lemezkezdés, amit valaha hallottam. Egy igazán kompromisszummentes tétel, és tökéletesen bemutatja, hogy milyen lesz az album többi része. Egyébként ezzel együtt a leginkább death metalos dal a korongon. ezt egyébként jó is eltenni későbbre, mert ahogy említettem, többségében nem az ilyen dalok lesznek a jellemzők. 

A másik az Oblivion, mely most a címét leszámítva (bocsánat, ez most már kezd közhellyé válni, kicsit mint a Memento Mori...) pokolian hangulatos darab. Fura ezt kijelenti egy alapvetően black metal lemezen, de messze az album legkomorabb dala. Nem mellesleg a kedvencem lett. 

A harmadik a Leviathan. Ennek a dalnak van egy nagyon erős Dark Funeral-beütése, ami egyébként annyira nem is meglepő, főleg a biográfiában leírtak alapján, miszerint a Keres zenéjét kifejezetten a Dark Funeral, Hate, Vader, Behemoth, Svart Crown rajongóinak ajánlják. Ez itt tűnik fel leginkább. A negyedik az ezt követő Eradicate The Infected Seed. Ez azért nagyon szimpatikus, mert a kegyetlenül őrlős felvezetés után a dal durván harmadánál egy megdöbbentően nyugodt akusztikus rész kerül elő, mely ráadásul elég sokáig ki is tart. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányoltam valami ilyet ebből a lemezből. 

Most talán azon meglepődni, hogy a tagok álneveken üzemelnek, sanszosan senki nem fog. Az Azrael/Astahrot páros nagyon jó dolgokat penget. Náluk érezni főleg a black metal hatásokat, de ez talán annyira nem is furcsa, viszont az már inkább, hogy ennek ellenére (vagy pont éppen ezért) nagyon ügyesen kezelik a tiszta pillanatokat. Erre remek példa a már korábban említett, nem mellesleg videó formájában is mellékelt Eradicate The Infected Seed. Azt hozzá kell tennem, hogy különösebben nem fantáziadúsak a témáik, de ez a stílus nem is kifejezetten erről szól, és már önmagában azért kimondottan hálás vagyok, hogy a riffek között nincs átfedés egyik dalról a másikra.

Notrhakr a csapat dobosa, és ezzel együtt számomra a legérdekesebb tag. Alapvetően ő is egy alap black dobos, viszont nála már előjönnek a súlyosabb death metalos témák, sőt itt-ott a doomos ritmusok is, ami ad egy nagyon jó színezetet az amúgy eléggé előre meghatározott zenei világnak. 

Ami külön meglepetés, és egy plusz piros pont, az Hrymr basszusjátéka. Aki ismeri a stílusnak ezt a szegletét, az pontosan tudja, hogy a basszer rengetegszer el van bújtatva a gitárok mögé, úgyhogy hatalmas öröm és ünnepnap, amikor egy zenekar fullba nyomja a rebellist, és azt mondja, hogy nálunk akkor is lehet majd hallani és érezni a basszust. Nem a világ legizgalmasabb basszustémáit hozza Hrymr, viszont kellően erősek ahhoz, hogy remek alapot biztosítsanak az albumhoz. 

Ami feltűnhetett neked, kedves olvasó, hogy eddig csak az album feléről beszéltem, igaz, arról kellően pozitív hangnemben. Ez főleg annak köszönhető, hogy bár a másik négy dal is tök jó, viszont kicsit mindnek töltelék-beütése van. Igaz, abból is a jobb fajta, például a záró Void And Silence egész szép lekerekítése ennek a félórának. 

Ami még egy kicsit kettős nekem, az a hangzás. Alapvetően nagyon pofás, nyers és arcbamászós, viszont helyenként túl tömény. Kicsit olyan érzést keltett bennem, mint amikor először hallottam a Blood Of Serpents "Sulphur Sovereign" lemezét (cikk ITT): később az egyik abszolút kedvenc lemezemmé vált, viszont elsőre sokszor úgy éreztem, hogy amit hallok, az szörnyen tömény és néha nehezen értelmezhető. Ez egy kicsit itt is megvan, valahogy a hangzás nyersessége néha egy fokkal zajosabbá teszi az összképet, mint kellene. 

Összegészében a "Homo Homini Lupus" meglepően jó lemez. Főleg annak tükrében, amit a cikk elején írtam, pontosabban idéztem. Amikor ezt így végigolvastam először, őszintén szólva sok bizalmam nem lett a lemez iránt. Lelki szemeim (füleim?) előtt egy újabb halálosan kommersz blekk metál lemez körvonalai rajzolódtak ki, de hála az égnek, rögtön az első dal után kiderült, hogy erről szó sincs. Nem egy műfaji mérföldkő, de bőven az átlagmegjelenések fölött van színvonalban. 

7,5/10