Vegyük gyorsan sorra, hogy mi minden történt minden idők egyik legnagyobb metal bandájával, a Slayerrel utolsó albumuk, a 2009-es "World Painted Blood" óta. 2011-ben Jeff Hanneman vélhetően pókharapás okozta fertőzés miatt gyakorlatilag kiesett a csapatból, a koncerteken végig az Exodus gitárosa, Gary Holt helyettesítette. 2013-ban februárjában a csapat kirúgta alapító, és a bandába forgóajtón ki-be járó dobosát, Dave Lombardót, akit Paul Bostaph régi-új dobos pótolt, majd még az év májusában Hanneman elhunyt. A Slayer eredeti tagságából így már csak Tom Araya és Kerry King maradt meg, erősen kétségessé téve a banda jövőjét. Sokan felrótták nekik, hogy miért folytatják még Hanneman halála után, akivel nem csak egy elképesztően eredeti gitárost, hanem az egyik fő dalszerzőt is elvesztették. A nagy kérdés az volt, hogy van-e így értelme egyáltalán még Slayer néven lemezt kiadni. Hát van: ez a Slayer, bár azért sok minden megváltozott.
Egyszerűen nem lehet túl- és felbecsülni a Slayer hatását a heavy metal színtérre: a thrash, meg a death metal is szinte a kezük alól nőtt ki, de ha a szövegvilágot, a szinte fékezhetetlen agressziót, valamint a zenei brutalitást is figyelembe vesszük, nem túlzás, ha a black metalt is ide soroljuk. Egész egyszerűen mindenkire hatással voltak, még azokra is, akik ezt a legvehemensebben tagadnák. Amit az 1990-es "Seasons In The Abyss" korongig létrehoztak, arra bizony a robusztus enyhe jelző: annak a súlyosságnak alig lehet párját találni az egész mezőnyben. A Császárok: sokan csak így hívják őket, és nemcsak a rajongók, hanem kollégáik körében is. Most pedig itt van a Nuclear Blast kiadó gondozásában szeptember 11-én megjelenő "Repentless", a csapat tizenegyedik stúdióalbuma.
Hogy a bevezetőben feltett kérdést egyből megválaszoljuk: igen, Hanneman hiánya nagyon érződik a dalszerzés terén. Mindig ő volt, aki azokat a lassabb, középtempós, de hátborzongatóan kitekert és elmebeteg dalokat, a súlyos atmoszférájú nótákat hozta, míg King a thrashes tekeréseket szállította. Ez teljesedett ki most: a korongon egyetlen, még megmaradt Hanneman-tétel szerepel, a Piano Wire és egyszerűen lúdbőröztető, hogy mennyire hozza a Dead Skin Mask vagy a Seasons In The Abyss jól ismert hangulatát. Ezt a fickót egyszerűen nem lehet pótolni, Kingnek sem sikerült.
Az előzetes sajtónyilatkozatokból kiderült, hogy mi volt a stúdiós felosztás: a dalszerzés King és Bostaph asztala volt, Holt gyakorlatilag vendégzenészként saját szólóit nyomta fel, Araya pedig az éneket. Gyaníthatóan ez tulajdonképpen igazából egy Kerry King lemez. De azt bizony ki kell emelni, hogy Paul Bostaph valami elképesztőt dobol a korongon és hála Terry Date metalproducernek, aki tényleg modern, de súlyos hangzást biztosított az albumnak, minden végre vastagon és jól hallhatóan szól, ellentétben az utolsó két, Rick Rubin produceri irányításával készült kiadvánnyal.
Nos, a "Repentless" fejnehéz lett, azaz a gyors vagy középtempós thrash darálások dominálnak. A hangulatosabb nóták közül a szenzációs When The Stillness Comes és a már említett Piano Wire képviselteti magát, míg a húzós dalok közül egyértelműen a címadó Repentless viszi el a pálmát az egyébként bitang jó instrumentális bevezető, a Delusions Of Saviour című tételt követően. Nagyon erősen indul tehát az album, de aztán középtájtól már nem sikerül emelni a tétet, jönnek az ismert recept szerint megírt darabok. A Cast The First Stone vagy a You Against You, de akár a záró Pride In Prejudice igazából jó, de átlagos darabok. Nem nevezném tölteléknek ezeket, de pár év múlva minden bizonnyal bele fognak szürkülni a diszkográfiába, koncerten pedig nem hiszem, hogy fogunk velük találkozni.
Ami az album egyik fő erőssége, az most a szólók terén jelentkezik: tényleg érdemes hallgatni Holt és King eszement párbajait. Holt mindig is a metal színtér egyik legalulértékeltebb gitárosa volt, és itt is érdemben tesz hozzá, sőt, mintha Kinget is inspirálta volna a stúdiós jelenléte. Fifikásabbak, agresszívabbak a gitármenetek, tűz van a dalokban, ez egyértelműen kihallatszik.
A Slayer már régóta, legalább másfél évtizede az olyan csapatok közé tartozik, mint a Motörhead vagy az AC/DC. Mivel korszakalkotó teljesítményük pályájuk első harmadában született, ezért senki sem vár már tőlük valami iszonyatos nagy durranást: az elkötelezett rajongóknak úgyis minden tetszik, amit kiadnak a hasonló státuszú és korú bandák, a többiek pedig mindig megtalálják azt a pár nótát, ami tényleg kiugró.
Még a kétezres évek elején Kerry Kingnek egy interjú során feltették a kérdést, hogy hogy tetszik neki az akkori kortárs metal színtér, mire azt felelte, hogy egyszerűen senki olyat nem talál, aki akár csak fele mértékben hozni tudná azt az agressziót, mint a Slayer. És ez furcsa módon most sincs másképp: ezrével bújnak ki a csatornafedél alól a mindenféle rendű-rangú retro-thrash csapatok, van, aki Arayásabban énekel már, mint maga Tom Araya és tessék: kérem szépen, sehol sincsenek. Hallgassuk már meg még egyszer a címadó nótát: egyszerűen eszement ez a Repentless tétel, pedig a Slayer tagsága már bőven ötven fölött jár.
Persze nem egy "South Of Heaven" vagy "Reign In Blood" szintű anyagról van szó, de lapul itt három-négy olyan nóta, mely jó pár év távlatában is fennmarad, ha tetszik: klasszikus Slayer. És ezt azért nem biztos, hogy el tudnánk mondani a "Christ Illusion" vagy a "World Painted Blood" dalairól. Erős album lett ez. Ha a Slayer ilyen színvonalon képes még mindig lemezeket kiadni, akkor igaza volt Kingnek (hiszen legyünk felőle nyugodtak, itt ő a főnök és minden döntést ő hoz meg): sok van még bennük és egyelőre messze kimagaslanak a színtérről. Nem tudom, hogy miért van ez: talán a tehetségnek köze lehet a dologhoz.
8/10
