Sludge/stoner metal. Valljuk be, ha meghalljuk ezt a stílusmeghatározást, egyből a porszívóként búgó, széttorzított basszusgitár és az elszállt, tipikusan amerikai, utaztatós dallamok és a végeérhetetlen szerzemények ugranak be. Bár a Mastodon is ebből a szűk skatulyából indult, de ők úgy tudtak kitörni a száz meg száz hasonló zenekarra jellemző hangzásvilágból, hogy valami teljesen újat és egyedit hoztak létre. Az amerikai Kylesa sem mai csapat, az október 2-án a Season Of Mist kiadó révén megjelenő "Exhausting Fire" már a hetedik albumuk, de tulajdonképpen még a hazájukban sem nagyon ismertek, Európában pedig hirdetéssel kellene összeszedni rajongóikat. Pedig nagyon jó zenét játszanak, egyenletesen magas színvonalon, bevonva muzsikájukba a pszichedelikus rock borult pillanatait, de kellő súllyal, hogy minden rockrajongó megtalálja a magáét.
A Kylesa korántsem az a tipikus stoner/sludge metal zenekar, mely a Kyuss által kialakított zenét nyomná retro-jelleggel. Promóanyagukban azt írják, hogy zenéjük nem hasonlít semmire és senkire és bár nagyon csínján kell bánni az ilyen öntömjénező marketing-rizsával, ezúttal nem túloztak. A súlyos, döngölő riffek mellett mindig megjelenik valami trükkös dallambetét, instrumentális varázslat, így teljesen elszakadnak attól a sivatagi naplementében néhány tűzre dobott kaktusz mellett lődörgő hippik által kedvelt muzsikától, mely annyi tucatzenekar kizárólagos teljesítménye.
Eleve érdekes a felállás. Laura Pleasants rendkívül karizmatikus énekesnő, aki mellesleg szenzációsan tolja a betonsúlyú gitártémákat is, de Philip Cope gitáros-énekes is egyenlő mértékben veszi ki a részét a frontemberi teendőkből. Mindketten felváltva énekelnek tiszta, szép melódiákat és üvöltenek, ha a dinamika úgy kívánja. Társuk még Carl McGinley dobos, így hárman alkotják a csapat magját, de a koncerteken egy basszusgitáros és még egy dobos egészíti ki a felállást. Utoljára rockfronton a The Doobie Brothers dolgozott páros ütősökkel és aki ismeri a legendás amerikai banda produkcióját, az megerősítheti, hogy elképesztő ritmikai lehetőség rejlenek ebben a koncepcióban.
Az "Exhausting Fire" egyébként elég jelentős változást hozott a zenekar eddigi hozzáállásában: a korábbi gyors, punkos zúzások, az agresszió szinte teljesen eltűnt a dalokból, általában a keményebb tételek is középtempósak és mindennél egyértelműbb a pszichedélia térnyerése. A Falling című tétel bármely hatvanas évek végi hippibanda repertoárjába beleférne, akár egy kiadatlan Jefferson Airplane dal is lehetne. A Moving Day vagy a Night Drive pedig modern garázsrockos, szinte pozitív kicsengésű nóták.
Természetesen nem lenne stoner/sludge csapat a Kylesa, ha a számok jó részében nem kezdődne el az instrumentális, akár két-három percig is tartó, szikár gitárnyüvés, de ez szerencsére nem megy a befogadhatóság határán túl. Egyébként mivel ez a lemez eddig a banda legnyugodtabb hangulatú korongja (a Blood Moon kezdő oboafutamai megtévesztőek ugyan, mert aztán indul egy kifejezetten black metalos hangulatú, középtempós riffmenet, hogy a dal végül az album csúcspontjává váljon a fentebb már említett Lost And Confused mellett), ha úgy tetszik, a Kylesa tett egy bátortalan lépést az értékelhetőbb méretű rajongótábor kialakítása felé.
Egyébként a korong erősen, gyorsan kezd, majd középtájon egy kicsit leül, altatóssá válik és csak a záró, punkosan laza és szemtelen Growing Roots és az Out Of My Mind szerzemények ébresztik fel talán a hallgatót. Szokatlan ez a csapattól, mert korábbi lemezeik ennél jóval pörgősebbek, ha úgy tetszik, metalosabbak voltak. Érdekes album tehát az "Exhausting Fire": sludge metal súlyos gitárriffekkel, elszállt pszichedéliával és némi punkos pimaszsággal. Ez az az egyveleg, melyet a Kylesa felkínál: kellően érdekes és egyedi, bár egy kicsit megnyomhatták volna középtájt, hogy ne bóbiskoljunk el.
8/10
