"A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. ... S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. "
(Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Részlet, Gyergyai Albert fordítása.)
Az emlékezet különös dolog. A legfurcsább, legjelentéktelenebb, gyakran legkínosabb pillanatok, melyek akár évtizedekkel korábban estek meg velünk, meglepően élénken élnek bennünk, egy pillanat alatt bevillan minden, ami akkor és ott történt. Életünk fontosabb, hivatalos eseményei viszont nyom nélkül képesek eltűnni: úgy elillannak, mintha nem is mi lettünk volna a szereplői az adott dolognak. A gyermekkor, illetve a kamaszévek hagyják bennünk legjobban nyomukat: az akkor megtapasztalt élmények, érzések belénk égnek, illetve később már semmi sem fog úgy és olyan mélyen hatni ránk, mint legfiatalabb éveinkben.
Kátai Tamás, aki lassan már tíz éve él az Egyesült Királyságban, a skót Edinburgh-ban, kétféleképpen játszik az emlékezettel és lemezein ez sorra kétféle zenei megközelítésben jelentkezik. A mélyrétegben az emberiség szinte történelem előtti képei, a természet, a hegyek, folyók, földrajzi helyek vonzása jelentkezik. Közös emlékezet, a tudattalan birodalma ez: ezekben a dalokban hallatszik leginkább a black metal hatása, itt tud kibontakozni az az őserejű zene, melyben igen áthallásosan, de hangsúlyosan megjelenik a magyar népzenei örökség. Ezek a szerzemények igénylik legkevésbé az énekhangot, tulajdonképpen az emberi hang által keltett zajok, üvöltések is mintegy aláfestő szerepet töltenek be vagy éppen hangszerként funkcionálnak. Itt a black metal gyökerek mellett egyértelműen felsejlik a VHK munkássága, a szinte sámánisztikus, repetitív, általában egy témára épülő, azzal fokozatosan gazdagodó muzsika.
A másik emlékezet-vonal Kátai Tamás személyes, alföldi, makói élményeire, a nyolcvanas évek Magyarországára utal vissza. Főleg a kétezres évekbeli lemezein egészen konkrét utalásokkal élt: nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek bármit is mondjon a "hajóvonták találkozása tilos", hacsak nem a késő Kádár-korszak Magyarországán élte le életét és a vasárnapi ebéd mellett nem szólt a Petőfi-rádió vízállásjelentése. Számtalan ilyen apró pillanat található meg a Thy Catafalque repertoárjában és mint a bekezdésben idézett francia íróóriás, aki ízek révén emlékezik vissza gyermek- és kamaszkori életének helyszíneire, Kátai Tamás a hangok, a zene erejével villantja fel egy ma már elsüllyedt kor hangulatát. Itt, ezekben a dalokban válik egészen játékossá a muzsika, ettől lesz igazán avantgárd az egyszemélyes zenekar produkciója, jelentsen bármit is ez a kifejezés.
A francia Season Of Mist kiadásában október 16-án megjelent új, hatodik album azonban a szerző megközelítésében beálló lassú változásokat mutatja. A lemezen szinte alig van ének, és ha van is, abban sincs sok köszönet: dúdolható dallamokat itt ne is keressünk. Bakos Attila, aki tiszta énekével az előző Thy Catafalque albumokat melódiái révén egész befogadhatóvá varázsolta, nincs itt és Tóth Ágnes is hiányzik. Szigorúbb, keményebb lett tehát az összhatás.
Két dal sorolható a személyes emlékezés terepéhez: az Alföldi kozmosz és A hajnal kék kapuja elszállós, lebegős darabok. Az Élő lény és a tizenöt perces Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában című tételekben domborodik ki leginkább a fentebb jelzett Vágtázó Halottkémek hatás libabőröztető módon: szinte látjuk a sámán által megidézett szellemeket, halljuk a törzs tagjainak eksztatikus üvöltözését a sodró ütemek között.
Az album egyik zenei szélsőségét az Alföldi kozmosz, a másikat a Jura jelenti. Olyan brutális, fagyos északi black metal darab a Jura, illetve a tizenhat perces Sgùrr Eilde Mòr, hogy az ember szinte ledermed a hallgatásuk közben. És itt jelentkezik valami új: egyértelműen észrevehető a magyar népzenei hatások háttérbe szorulása. Nyolc-tíz év bizony jelentős idő és természetes dolog, hogy az emberre a mindennapi környezete fejti ki a legnagyobb hatást. Kátai Tamás Skóciában él, dolgozik, brit állampolgár is a magyar mellett. Két ország vidékéhez, kultúrájához kötődik immár és megkezdte lassú, szinte észrevehetetlen távolodását az alföldi kozmosztól, művészi értelemben mindenképpen.
A skót Felföld, melynek hegyeit és tájait oly szívesen járja saját bevallása szerint Kátai Tamás, kezdi legyőzni a sík Alföld művészi hatását. Az inspirációk már inkább a szikár északi vidékről jönnek, mint a magyar rónáról. Természetes folyamat ez, ha egy kicsit szomorú is. A nemzetközi rockmezőnyben egyedüliként modern, kortárs és művészi színvonalon megalkotott metalzenét játszó Thy Catafalque új albuma kicsit hidegebb, távolságtartóbb lett, hiányzik belőle a magyar gyermekkorra való visszaemlékezés melegsége. Természetesen ebben a műfajban (a folk metal kifejezést még véletlenül se használjuk, maximum annyiban folk metal a Thy Catafalque, mint az Enslaved) Kátai Tamás projektjének nem igazán találni párját. Csak mintha távolodni látnánk őt, de reméljük, hogy mindössze a szemünk (meg a fülünk) csalt meg ezúttal.
9,5/10
