Mikor beszélhetünk arról, hogy egy zenekar - esetünkben a rock/metal színtéren alkotva - tökéletes albumot tett le az asztalra? Nos, két eset lehetséges: ha a csapat egy, már kiforrott és akár évtizedes hagyományokkal rendelkező alstílus eszközeit fejleszti tökélyre, mintegy szintet ugorva pályatársaihoz képest. Ilyen lehetett a Guns N' Roses "Appetite For Destruction" korongja: tulajdonképpen semmi forradalmit nem vittek végbe, egyszerűen csak azt a mocskos, dögös rock'n roll muzsikát senki más nem játszotta olyan húzósan, átütő erővel és hitelesen, mint ők. A másik eset, ha egy zenekar valami teljesen újat hoz létre: senkire sem hasonlít, eddig olyan nem létező zenei csapásokat vág, melyeket aztán természetszerűleg jár be a hamarosan felbukkanó követők serege. De lehet még egyáltalán valami teljesen újat létrehozni? Nem írtak már meg mindent valahol, valamikor korábban? A válasz erre az amerikai Intronaut ötödik albuma, a "The Direction Of Last Things", melyet a Century Media jelentet meg november 13-án.
Bevallom, ehhez az egész post-dologhoz rettenetes ellenérzésekkel közeledtem még akár egy évvel ezelőtt is. Három évtizednyi metalszeretet nem múlik el nyomtalanul: persze hogy kialakul az ember fejében (vagy inkább a szívében), hogy hogyan kell szólnia egy gitárszólónak, milyen egy riff, egyáltalán, milyen maga a metal. Ragaszkodik az ember az ismert, és így szeretett dolgokhoz, hiszen csak azt szerethetjük, amit (akit) ismerünk. De aztán a beérkező elképesztő mennyiségű album hallgatása során egyre többször kaptam fel a fejem. Bár a Mastodon már jó pár éve a kedvenceim közé tartozik, csakúgy, mint a Tool, egészen elképesztett az a zenei kavalkád, melyet főként az amerikai csapatok hoztak létre az elmúlt időszakban. Sok közötte az értelmetlen zenei kísérletezgetés, az egyértelműen össze nem tartozó műfajok kutyulgatásából adódó sokszor nevetséges végeredmény (lásd az új Deafheaven albumot: lemezkritika itt), de bőven akadnak gyöngyszemek is.
Hát, minek kerülgessük a forró kását: az Intronaut közelgő albuma egyszerűen zseniális. A Century Media sajtóanyagaiban a post-prog műfaji titulus szerepel a banda jellemzéseként, minden bizonnyal azért, mert ez a post-x megjelölés ma már divat, húzószó a minden új trendre ugró zenei sznobok számára. De el kell ismernem, hogy jelen esetben a megjelölés tökéletes. A progresszív szó eredeti jelentése a folyamatos változás, fejlődés. Ami mára az úgynevezett progresszív metal színtéren kialakult, az minden, csak nem fejlődés. Egyszerűen csak egy újabb alműfaj jött létre, méghozzá a legszigorúbb, legrigorózusabb szabályrendszerrel, saját maga köré vonva a szögesdróttal kijelölt határokat. Ennek eredményeképpen belterjessé vált, új vért nem enged be magába, nincs külső megtermékenyítés: ez egyértelműen a degenerációt, a lassú kimúlást vetíti előre. A mai prog metal a Dream Theater által kialakított korlátok között él és hiába jön néha egy-egy kiugró produkció (lásd a Symphony X aktuális korongját: lemezkritika itt), az már képtelen megújítani a stílust és meggátolni a hanyatlást.
Az Intronaut zenéjével a progresszivitás a valódi értelmét nyeri vissza. Természetesen, ha analitikus módon elemezgetjük a muzsikájukat, rá lehet bökni a hatásokra: a Mastodon, a Tool, de még akár a Filter is megemlíthető. Ha a műfaji tényezőket vesszük sorra, akkor a deathcore, a metalcore, a djent, a prog-rock meg még tucatnyi stílus elemét vélhetjük felfedezni itt, de az Intronaut zenéje egyik sem. Teljesen önálló, a mai termésből egyszerűen toronymagasan kiemelkedő produkcióval állunk szemben.
A "The Direction Of Last Things" hallgatása során valami olyasféle utazásra indulunk, ahol nem csak a végcél, hanem gyakorlatilag a következő lépés is ismeretlen és meglepő. Mindezek ellenére olyan magas fokú zeneiség, egységes dalszerzői színvonal és atmoszféra jellemzi az Intronaut korongját, mellyel egyrészt minden szökőévben egyszer, ha találkozunk, másrészt melyet élvezet hallgatni. Felejtsünk el tulajdonképpen mindent, ami a mainstream metalt jellemzi immár több évtizede: az Intronaut úgy marad súlyos gitárzene, hogy közben a metal esztétikáját írja át teljesen.
Teljesen felesleges a hét tételből álló albumot számonként elemezgetni. Annyira gazdag a zenei tartalom, hogy az általában hét-nyolc perces szerzemények önmagukban is egy-egy külön zenei univerzumot alkotnak, így akár százszor is meghallgathatjuk a korongot, mindig fogunk új dolgokra, megoldásokra bukkanni. És bár a zene gyakran pusztítóan súlyos és agresszív, mégis tele van csodálatosan elvarázsolt, utaztatós részekkel.
Mielőtt végképp az ömlengés vádját vonnám magamra, még egy dolgot meg kell említenem. Jó pár barátom nevezett már naivnak, mert én a rockzenét művészetként próbáltam és próbálom a mai napig kezelni: hiszem, hogy a rock és metal képes művészetet létrehozni, nem csak egyszerű tömegszórakoztatási forma. Nos, ez a felfogásom egyre jelentősebb kihívásokkal szembesült az utóbbi időben, de mindig jön egy olyan csapat (csak néhány ezek közül: Enslaved, Enshine, Rivers Of Nihil), amely visszaadja csökkenő hitemet. Az Intronaut is ezt tette.
Egyetlen veszélyt rejt csak magában az Intronaut új albuma: annyira magasra teszik a lécet, olyan kiugró művészi színvonalon alkotnak, hogy utánuk a retro vagy az úgynevezett tradicionális színtéren alkotó csapatok produkcióit már csak félszívvel fogjuk tudni hallgatni. Ha tisztában vagyunk vele, hogy ilyen zene is létezik, egyre kevésbé fogunk késztetést érezni a középszer tolerálására. Bosszankodni fogunk, unjuk majd az egészet és türelmetlenül fordulunk vissza ide. De az ilyen veszélyeket mindig örömmel kell fogadni.
10/10
