Október 16-án jelent meg a brit Saxon huszonegyedik (!) soralbuma a német UDR kiadó gondozásában "Battering Ram" címmel. Bizony, becsülettel be kell vallanom, hogy a brit heavy metal új hullámának (azért ez vicces, 2015 végén "új" hullámról beszélni, megjegyzés vége), azaz a NWOBHM mozgalom egyik oszlopos tagjának a kiadványait én valahol a kilencvenes évek fordulóján hűtlenül megszűntem hallgatni és csak most tértem vissza hozzá a jelen recenzió végett. Négy bakelitem sorakozik tőlük a polcon (a fanatikusok kedvéért: igen, tudom, hogy helyesen vinyl, de Magyarhonban így ragadt meg), azokat rendszeresen meg is pörgetem, de míg az Iron Maiden egész eddigi életemben örök szerelem maradt (és gyanítom, no meg remélem, hogy ez már így is lesz), a Saxon nem hagyott bennem ilyen nyomokat.
A briteknek - minden kritikai ellenszenv és stílusbeli kanyar ellenére - kegyetlenül bejöttek a nyolcvanas évek. Mivel pályájuk kereskedelmileg értékelhető és sikeres szakasza (tizenötmillió eladott példány!) erre az időszakra esik kizárólagosan, mindenki ennek az érának a kiadványaira gondol, ha meghallja a Saxon nevet. Klasszikus albumok sora fémjelzi ezt az utat: "Strong Arm Of The Law", "Crusader", "Denim And Leather", "Innocence Is No Excuse" (nekem ezek vannak meg, csak ez az oka a kiemelésnek). A riffvezérelte, pőre heavy metal, mely a kezdeti időkben jellemezte őket, a nyolcvanas évtized közepén szépen kezdett átcsúszni a szintetizátorokkal megspékelt arénarock stílusba, köszönhetően az amerikai glam metal robbanásnak.
De a Saxon, mivel kiváló zenészek alkotják, még ebben a közegben is erős nótákat és lemezeket adott ki, az USA-ban is voltak sikereik Európa és Japán mellett. Különböző szakmai (sorozatos tagcserék, kiadós gondok, perek, stb.) problémák, na meg a kilencvenes évek nagy zeneipari pálfordulása miatt (grunge/alternatív: mond ez valakinek valamit?) szinte tankönyvekbe illően álltak bele a földbe. Aztán a kétezres években, a klasszikus heavy metal újbóli, szerény mértékű erőre kapása révén ők is előbújtak abból a barlangból, ahol száműzetésüket töltötték (persze addig is adtak ki lemezeket, csak hát ... na mindegy).
Biff Byford frontember az egész metal színtér egyik legkarakteresebb, legegyénibb ízű és legjobb hangjával rendelkezik, ez teljesen egyértelmű. 64 évesen pontosan úgy, ha nem jobban hozza a magasakat, mint anno Reagan elnöksége idején. Mellette a klasszikus felállásból (ha volt egyáltalán ilyen) Paul Quinn gitáros-dalszerző, illetve Nigel Glockler dobos tartott ki, de igazából a Saxon már majd' húsz éve többé-kevésbé állandó felállással dolgozik.
Bill Byford előzetes interjúi során külön hangsúlyozta, hogy az album keményebb, szikárabb, metalosabb lesz és ez tökéletesen be is igazolódott, sajnos, talán túlzottan is. Én a Saxonra mindig is úgy emlékeztem, hogy a tradicionális metal szűkre szabott keretei között ugyan, de kivételes dallamérzékkel alkotott, főleg a nyolcvanas évek második felében, az úgynevezett slágeresebb korszakában. Hát, sajnos a "Battering Ram" korongról ezek a pillanatok teljesen hiányoznak: pőre, lecsupaszított, mondhatni kőegyszerűen zakatoló, három-négyhangos riffek húzzák a nótákat és pontosan az hiányzik, ami mindig is erőssége volt a csapatnak, azaz a dalszerzői, énektéma-írói kvalitás.
Mert bizony szegény Byford nagyon sok nótában szinte szövegmondásra van kárhoztatva, vagy csak úgy egyszerűen bekiabálja a kétszavas refrént. A jobban sikerült, de sajnos inkább az Accept/Primal Fear vonalas teuton metalra hajazó dalok közé tartozik a címadó Battering Ram, a The Devil's Footprint (a lemez legjobbja, egyszerűen zseniális), valamint a Stand Your Ground, míg a dallamosabb, könnyedebb szerzeményeknél a Top Of The World és a To The End említhető meg.
Valahogy az egész korong rockveteránok korrekt iparosmunkájának tűnik: korántsem rossz album ez (a Saxon, ha akarna, sem tudna kifejezetten gyenge produkciót összehozni), de a dalok sosem kerekednek ki, elvesznek félúton, a bennük esetlegesen rejlő potenciált nem tudják magukból kihozni. A normál kiadást záró Kingdom Of The Cross dalt pedig egyenesen kellemetlen hallgatni: egymáshoz nem illő részekből lett összevarrva, de a foltok bizony nagyon elütnek egymástól a készterméken és bármennyire is lenyűgöző Byford hangja, egy hosszú szöveges felolvasást (mely a nóta döntő hányadát teszi ki) még tőle sem vagyok hajlandó elviselni.
A deluxe verzión helyet kapott egy hard rock boogie szerzemény is az AC/DC hagyományőrző egyesület ajánlásával (Three Sheets To The Wind címmel), mely semmit nem tesz hozzá a koronghoz, annak hangulatától teljesen el is üt, nem véletlen, hogy oda került, ahova. A lemez játékideje egyébként tökéletes: bő háromnegyed óra. Talán ők is érezték, hogy ebből a fajta zenéből ennyi képes 2015-ben lekötni a hallgató figyelmét
Úgy érzem, hogy a Saxon most nem erőltette meg magát: odatette, amit kellett, de pont az igazi Saxon-érzés hiányzik itt, azaz a fifikás megoldások és a nagyon jó énekdallamok. Ezek hiányában pedig ez egy középkategóriás, kellemes utazósebességgel közlekedő metrószerelvény, nem pedig az az ezer lóerős gőzmozdony, aminek szerintem a britek megtervezték.
7/10
