Az év utolsó, hazai zenekari produkciót bemutató recenziójának tárgya a Nadir november 13-án a GarageLive Records gondozásában megjelent ötödik albuma, a "Ventum Iam Ad Finem Est". Irgalmatlanul nehéz zene ez fél órába zsúfolva: nyolc nóta, melyek meghallgatása után nem nyúlunk automatikusan a lejátszó gombja felé, hogy újra végigpörgessük a lemezt. Ez ugyanúgy köszönhető a korong témájának, mint a rettenetesen nyomasztó, súlyos és szikár zenének: valósággal letaglóznak a dalok. Szinte éreztem, ahogy egyre mélyebbre süppedek bele a székbe: minden egyes tétel egyre jobban sulykolta a fejembe a pusztulás, a kilátástalanság, az emberiségbe vetett hit reménytelenségének képeit és atmoszféráját.
A Nadir (elődzenekarát, a Dark Clouds névre hallgató, ma már régisulis death metalnak minősülő csapatot is beleszámolva) több mint húszéves pályafutást tudhat a háta mögött. Mai nevükön ez az ötödik albumuk: a magyar underground színtéren ez nagyon ritka teljesítmény. Nem is lehet számba venni azokat a bandákat, melyek az elmúlt egy-két évben sorra oszlottak fel. Elfáradás, beletörődés, a megélhetés mindennapi küzdelmei, a közönség érdektelensége, időhiány, megromlott személyes viszonyok: ezek közül egy is elég, de Magyarországon általában csőstül szokott jönni a baj, így több ok is közrejátszik egy zenekar felbomlásában.
A Nadir azonban foggal-körömmel kitart a maga választotta csapásirányon: death metal, hardcore és doom metszetében alkotnak. A hangsúlyok kiadványonként el-eltolódhatnak valamelyik irányba, de így is azonnal felismerhető a zenéjük: szikár, betonkemény riffek, a ritmusszekció súlyos és hibátlan alapozása, no meg Tauszik Viktor embertelenül őrlő, a dallamokat hírből sem ismerő hangja.
A dalok végig középtempóban haladnak előre, szinte alig gyorsulnak be: mintha valami elkerülhetetlen vég felé vonszolnák magukat, ólombilincsekkel és vasláncokkal végtagjaikon. A latin nyelvű albumcím (melynek jelentése: a végső szakaszába jutott ügy) már megelőlegzi ezt. A korong ugyanis konceptalbum: a természetnek az ember általi meghódítását, leigázását veszi górcső alá, annak különböző történelmi fázisait mutatja be, óhatatlanul eljutva a logikus végkifejletig, amit az utolsó tétel, a The Sixth Extinction (A hatodik kihalási hullám) jelenít meg. Nagyon komoly tehát a mondanivaló, érdemes utánamenni az angol nyelvű szövegeknek, mert egyben hat a nyolc szerzemény.
A nótákban túlsúlyos elem most a doom/death metal, a lehangolt, bólogatós, ultasúlyos riffek, a hardcore talán csak az énekstílusban jelenik meg. A hangzás a csapat dobosát dicséri, mivel a felvételek és a keverés Fekete Szabolcs DBS nevű stúdiójában készült, míg Tauszik Viktor a Trashhill stúdióban énekelte fel a félórás anyagot. Tanítani való a lemez megszólalása: minden a helyén van, talán nekem a dob kásás kicsit, de ez legyen már az én gondom.
A korong tényleg nagyon rövid és bár a csapat mindig is a tömör, velős dalairól és mondanivalójáról volt ismert, nem bántam volna, ha most egy kicsit kibontják a nótákat. Nem véletlen, hogy a két hosszabb szerzemény lett a kedvencem, a The Legacy Of Melusine és a Karachay The Concrete Lake: itt volt idő a témák kifejtésére és így a hatás is erősebbre sikerült. A többi tétel (hiába tartalmaznak nagyon fogós riffeket és dallamokat) szinte elszaladt mellettem: egyszerűen túl rövidek ahhoz, hogy eljussanak ahhoz a hangulati csúcsponthoz, melyet megcéloztak.
Pedig a One Species' Fate - Thylacine című nótát milyen jól ki lehetett volna bővíteni egy szinte pszichedelikus, progos darabbá, a Richard O'Barry című tételt pedig több témaváltással, akár szólókkal megspékelve lehetett volna kicsit megbolondítani, mert a játékhosszt itt is rövidnek éreztem, szívesen hallgattam volna tovább még belőle. A záró szám, a The Sixth Extinction egy igen-igen depressziós, Crowbar-Neurosis hangulatú elszámolásféle: a korongon végigvitt áttekintés végítéletet idéző summázata, minden földi élet kipusztulásának mementója.
Bár a csapat mondanivalójával több ponton vitatkozni lehetne (többek között számomra értelmezhetetlen az az alapállás, hogy most már minden mindegy, túl késő, ennek már úgyis vége, illetve az első nóta, az It Is All One, mely a történelem előtti embernek a természettel harmóniában töltött életét ábrázolja, szintén kérdéses, hiszen azért élt ő úgynevezett harmóniában a teremtett világgal, mert nem voltak még eszközei környezetének befolyásolásához és talán érdemes lenne megkérdezni az átlag huszonöt-harminc életévet megért őseinket, akiket egy vakbélgyulladás vagy állatkarmolás utáni fertőzés simán elvitt az örök vadászmezőkre, no meg folyamatosan beteg és éhes volt, hogy mennyire érezte ezt az életmódot harmóniának), az ember által okozott környezetszennyezés és környezetpusztulás valós és rendkívüli súlyú probléma és hirtelen még a nemzetközi színtéren sem tudnék olyan zenekart megemlíteni, akik ilyen színvonalon és elkötelezettséggel dolgozzák fel ezt a témát. De ha valaki a történelmi időskálán exponenciálisan fejlődő eszközhasználatot, azaz az emberiség egész technikai-tudományos, és ezzel párhuzamosan művészi-társadalmi fejlődését kérdőjelezi meg, akkor nagyon könnyen eljuthatunk a 12 majom című film radikális elgondolásaihoz, amivel pedig remélem, senki sem ért egyet.
A korongon található zene azonban hibátlan, a műfajban itthon nem igazán találni párját. Nagyon sokadig hallgatásra adja meg magát: itt nem klisé, hogy nyolcszor-tízszer kell nekifutni az anyagnak, mert tele van számos olyan hangszerelési finomsággal, melyekre tényleg csak nagyon odafigyelve lehet rábukkanni. Egy gondom van csak vele, hogy nagyon rövid: mert ha egyszer beszippant a "Ventum Iam Ad Finem Est" zenei hangulata, akkor bizony nehezen szabadul az ember a hatása alól.
9/10
