Kevés olyan ikonikus, akár egy egész stílus zászlóvivőjének nemesülő csapat van/volt a színtéren, mint a norvég Immortal. Az 1997 és 2002 közötti teljesítményük, benne minden idők egyik legjobb metal albumával, az 1999-es "At The Heart Of Winter" koronggal, a black metalon belül valami olyasmi sorozatot produkált lemezfronton, mint az Iron Maiden 1980 és 1988 között. Ebben meghatározó, ha nem is kizárólagos szerepe volt Olve Eikemo gitáros/énekesnek (ismertebb nevén Abbath-nak), aki sajátos színpadi mozgásával, jellegzetes hangjával és dallamaival bandák százait inspirálta az elmúlt két évtizedben.
Az Immortal hasonló sorsa jutott, mint számos (vagy számtalan) elődje: a tagok összevesztek a pénzen és perre mentek. Kísértetiesen hasonló sztori ez, mint a Queensrych-é: kié legyen a névhasználat joga, kit illetnek a merchandise bevételek, ki fog a jól ismert zenekarnév alatt fesztiválbulikat lekötni a jövőben, stb. Mivel a 2009-es visszatérő album, az "All Shall Fall" nemigen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Demonaz és Horgh pedig láthatóan nem tudta elkötelezni magát a teljes gőzzel üzemelő zenekari élet mellett, jött az összeveszés, majd Abbath fogta a kalapját és megalakította saját neve alatt szólóbandáját.
King ov Hell basszusgitáros, akit a Gorgoroth, a God Seed vagy éppen a hard rockos Audrey Horne soraiból ismerhetünk, gyorsan csatlakozott, nem csak mint hangszeres, hanem mint szerzőtárs is. Nos, a norvég úriember, Abbath, nem lehet valami könnyű eset, lett légyen bármilyen zseniális zenész is, mert azóta a debütalbumon szereplő francia dobos, Kevin Foley lelépett, majd követte őt a turnégitáros is.
Aztán a Season Of Mist gondozásában mégis rendben megjelent január 22-én a lemez, ami egyből megkérdőjelezi az Immortal nevet továbbvivő korábbi társak döntésének értelmét. Ugyanis a szerényen saját magáról elnevezett korong hallatán egyértelműen kiderül, hogy bizony a kreatív főszereplő mindig is Abbath volt, és személyében/zenekarában él tovább a norvég kultbanda öröksége.
A nyitó To War! hallatán szemernyi kétségünk sem marad. Ez a nóta úgy robban be, mintha a norvégok az országukban bevezetett szesztilalmat követően még utolsóként üzemelő talponálló felé rohannának. Az azt követő Winterbane pedig egész egyszerűen az utóbbi öt év legkirályabb metal nótája, stílustól függetlenül. Olyan húzás, olyan dög van benne, jó értelemben véve annyi rock'n roll, hogy önkéntelenül léggitározni kezdünk, ha nem vigyázunk. Ráadásul a szám utolsó harmadánál bejön az Immortalra oly jellemző akusztikus, elszállós, lebegtetős rész, a frontember szokatlan és félelmetes szövegmondásával: hibátlan, sodró lendületű dal, magasan a lemez legjobbja.
De a zúzás folytatódik és egyből feltűnik, hogy Kevin Foley mennyivel többet ad hozzá a dalokhoz, mint Abbath korábbi dobostársa. Feszes, betonszilárd alapok, melyek viszont tele vannak fifikás kiállásokkal, díszítésekkel. Érdemes a hangzást is megfigyelni: a basszus kőkeményen, végig hallhatóan döngöl, a gitár pedig kristálytisztán aprít, miközben Abbath ezer közül is felismerhető hangja - némileg hátrakeverve ugyan, de - elsöprő dühvel hozza azokat az oly jól ismert dallamokat.
A korong két legprogresszívabb, legkísérletezősebb tétele az Ocean Of Wounds, illetve a Root Of The Mountain. Itt egy az egyben előjönnek azok a témák, melyektől az "At The Heart Of Winter" album annyira egyedi, és amitől az Immortal mindig is több, sokkal zeneibb volt, mint egy átlagos black metal csapat.
Apropó, black metal. Az "Abbath" lemez szinte végig középtempós döngölés, aki szélvész blastbeatekre és gitárnyüvésre vágyik, az azokat ne itt keresse. Itt bizony rendesen, komolyan megírt, tulajdonképpen heavy metal riffekre épülő nóták sorakoznak. Természetes folytatása ez a 2006-os I nevű black/heavy metal projektnek, ahol Abbath (mily meglepő) King ov Hell basszusgitárossal dolgozott együtt. A "Between The Worlds" korongon hallható tendenciák teljesednek itt ki, bár azért a gyökerek egyértelműek, például a Count The Dead slágerre bólogatva.
Számomra a lemezről egyedül a záró és szinte HC-hatásokat mutató Endless című dal lóg ki, bár a kezdeti aprítás után ott is megérkeznek menetrendszerűen a finom dallamok, melyek némileg tompítják a furcsa albumzárás hatását.
Tulajdonképpen egy modernül és brutálisan megszólaló, feszesre vett Immortal szólal meg a norvégok bemutatkozó kiadványán (a számok hossza ritkán haladja meg a négy-öt percet és a dalszerkezetek is követik a hagyományos verze-refrén-verze-bridge-szóló-verze felállást). Stílusmegújítás tehát nem található az albumon, minőségi fémzene viszont igen: a dalokat hallgatva azon gondolkodtam, hogy ha az Abbath élőben is képes megszólaltatni ezeket a nótákat, akkor valahogy ki kellene keverednem egy koncertjükre, mert embertelen lehet ezt személyesen is megtapasztalni.
Az Immortal- és a Judas Priest-feldolgozást nem számolva mindösszesen nyolc új tételt tartalmaz a lemez, amit viszont keveslek. Tartalmas az anyag, ez kétségtelen, de valahogy hiányolok egy-két lassabb, kalandozósabb számot, ami egy kicsit változatosabbá tette volna a bemutatkozást, de ez így is kiváló teljesítmény, kifejezetten hallgattatja magát. Látva az Abbath hihetetlenül telepakolt turnénaptárát, egyedül a mester kiégésétől félek, no meg a fentebb említett problémák (tagcserék, stb.) fokozódásától, de nem vészmadárkodom feleslegesen. Ez egy szimplán metal album, jelző nélkül, melynek szerintem helye lesz az év végi listámon.
9/10
