Magnus Pelander svéd énekes-gitáros, aki tulajdonképpen egy személyben felelős a kétezres évek elején startolt retro-rock vonulat elindulásáért, minden bizonnyal nem lehet egy könnyű figura. Zenei kvalitásai, dalszerzői képességei okán már legalább ott kellene tartania, mint honfitársainak, a Ghost nevű formációnak, mely bár jóval teátrálisabb és populárisabb módon nyomja a hasonszőrű muzsikáját, mégis összehasonlítható a pályájuk. És valljuk be, a Pelander által alapított Witchcraft valahogy mintha önmaga ellenségeként hagyná ki a ziccereket, szinte szántszándékkal fordít hátat a sorra kinyíló lehetőségeknek és leginkább egy helyben toporog. A Nuclear Blast kiadó január 15-én jelentette meg a banda ötödik, "Nucleus" címmel ellátott soralbumát és aki a 2012-es "Legend" folytatását várta, az bizony csalódni fog. 

A svéd brigád 2000-ben alakult, 2004-ben jelent meg első albumuk a Rise Above Records kiadásában, ahogy aztán az azt követő másik kettő is. A hetvenes években gyökerező, blues-alapú ősrock ez, pszichedelikus és doom metal ízekkel, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Túlzás nélkül korrekt kis underground mozgalom indult a nyomukban, százával tűntek fel azok a csapatok, akik kikapták és leporolták a bőrmellényt meg a trapéznadrágot a szüleik ruhásszekrényéből, felvásárolták a közeli bakelit (bocsánat vinyl) boltok vonatkozó teljes árukészletét és hirtelen felismerték magukban a retro-rockert. 

Mire a trend teljes fordulatszámmal pörgött, Pelander valahogy ráunt a dologra, kirakta a komplett zenekari tagságot, letette a gitárt, hogy már csak az éneklésre koncentráljon, leszerződött a Nuclear Blast kiadóhoz és kiadta 2012-ben az ultrasikeresnek bizonyult "Legend" korongot, mely szakított a tervezőasztalon megrajzolt szabásmintával: modern, erős produkciós és stúdiómunkával megtámogatott, hangvételében is kortársabb anyag született és underground szinten persze, de komoly hullámokat kavart.

Mindenki azt várta, hogy a csapat most fog robbanni, akár a fősodorbeli sikert is megcélozhatja, aztán Pelander megint megvonta a vállát és ... nem csinált semmit. Sorra mondta le a fesztiválfellépéseket, ismét megszabadult a teljes zenekarától, évekig nem érkezett róluk semmi hír. Aztán kiderült, hogy két új társával ismét csatasorba állt, újra gitárt fogott a mikrofonállvány mellé és némi csúszással, de le is szállította a Witchcraft ötödik korongját.

Már elsőre hallatszik, hogy a svédek ezúttal félig-meddig visszatekerték azt a bizonyos kormányt: a "Nucleus" sokkal inkább él a korai lemezek zenei megközelítésével, mint a "Legend". A hangzás is visszakanyarodik ahhoz a lepusztult, kicsit koszos, kicsit fapados retro-világhoz: most nyoma sincs az előző korong vastagabb, teltebb, dinamikusabb megszólalásának, vékonyabban szólnak a gitárok, maszatosabb a dob is.

Ami még inkább szembeötlőbb, az az, hogy Pelander komolyan ráfeküdhetett a Black Sabbath-örökség ápolására és a diszkográfia ronggyá hallgatására. És bár néhány dalban visszatér a furulya is, Jethro Tull hangulatot varázsolva, ha csak néhány futó pillanatra is, a súlyos, ólomlassú riffek közé, az egész lemez általános hangulata bizony a fájdalom, a csalódás: úgy összességében igencsak depressziós hallgatnivaló lett a "Nucleus".

Erről a számcímek is tanúbizonyságot adnak, csak néhányat említenék: kitaszított, elhagyatott, összeomlás, a keserűség meghaladása, stb. Ez a hangulat árad a dalokból: itt nyoma sincs - még egy másodpercre sem - az átmeneti felüdülésnek, vidámságnak vagy akárcsak semleges szemlélődésnek. Nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb, de ennek ellenére szép dalok sorjáznak egymás után, azonban tíz ilyen dalt legyűrni több mint hetven percben bizony elég embert próbáló feladat.

Pedig - leszámítva az egységesen világvége hangulatot - a korong akár még változatosnak is tekinthető. Két negyedórás tétel (melyek közül a címadó Nucleus szépen felépített, fokozatosan kibomló szerzemény, a zárórészben szereplő Breakdown nótát viszont tényleg csak a fanatikusoknak merném ajánlani), három-öt perces, kompakt dalok, Sabbath-jellegű, húzós riffekre épülő doom metal számok, szóval nem panaszkodhatunk, mert van itt minden. 

Pelander hangja önmagában elvinne sokkal gyengébb produkciókat is: rendkívül érzékeny, hajlékony, kifejező vokálja rengeteget ad hozzá a zenéhez. Sokszor éreztem azt a "Nucleus" hallgatása közben, hogy ehhez az énekhanghoz talán jobban passzolna az elvontabb, art-rockosabb vonal, de a gitárriffek sokatmondóak: a Witchcraft még mindig egy metalzenekar, Pelander pedig együtt lélegzik ezzel a műfajjal, mert ilyen albumot csak egy rockfanatikus tud lerakni az asztalra. 

Nagyon nehéz közelférkőzni a lemezhez: mintha egy teljesen magába burkolódzó, a világban és talán saját magában is csalódott emberrel próbálnánk szót érteni, beszélgetni. Az a sejtésem, hogy Pelander (mivel a Witchcraft egyenlő a frontemberrel és társai inkább csak időszakos jelleggel tartanak ki mellette) életének egy igen nehéz korszakát éli, ez fogalmazódik meg ezekben a rettenetesen depresszív dalokban, de ilyenkor a legrosszabb az, ha az alkotó bezárkózik és egy személyben akar mindent megírni-létrehozni, külső fül és tanácsadó/szerzőtárs nélkül. Belterjessé, önismétlővé és végletesen partikulárissá válhat így az eredmény és most, így pár hetes hallgatás után efelé hajlik az értékelésem. 

Egyszerűen a tizenöt perces nagykesergést, a fentebb már említett Breakdown című tételt nem szabadott volna felengedni a korongra: ebből látszik, hogy Pelander elképesztően öntörvényű ember lehet, aki akkor is kitart elképzelései mellett, ha talán maga is sejti, hogy nem minden arany, ami kifolyik a kezei közül.

Összességében tehát furcsa lemez lett a "Nucleus": rendkívül szikár, tüskés, száraz, nehezen adja meg magát, de két-három nóta kivételével jó és emlékezetes dalokkal van tele. Aztán hogy előveszem-e még valaha, őszintén szólva nem tudom. Mintha fekete mágia rejlene a muzsika mélyén: kiszívja a jókedvet és az életerőt a hallgatóból. Pelandernek változtatnia kell: még egy ilyen korongot képtelenségnek érzek végighallgatni.

8/10