Őszintén szólva gondban vagyok ha a német Drain Downról kell beszélnem. A bemutatkozásuk alapján ők lényegében egy thrash banda, lényeges hardcore-beütéssel. Ez egyébként többé-kevésbé fedi is valóságot, viszont az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a HC finoman szólva sem tartozik a szakterületeim közé.

Nem mondanám, hogy csak képről találkoztam ezzel a stílussal, de nálam valahol a Sick Of It All/Hatebredd/Madball-tengelyen, illetve néhány Rockmaratonos koncerten túl le is zárult ez a világ. Egyszerűen nem tudom otthonosan kezelni sem a zeneiségét, sem a hangulatát ennek a világnak. Hazugság lenne azt állítani, hogy a Drain Down második albumától, a "Toxic Society"-től vártam volna a mindent eldöntő és megfellebbezhetetlen érvet arra vonatkozóan, hogy ideje eladnom a Cannibal Corpse- és Dark Funeral-lemezeimet és a helyüket Agnostic Fronttal és Terrorral feltölteni, de azért ennél lényegesen jobb kiadványra számítottam.

A talált infók alapján a csapat a zenéjét azoknak az arcoknak ajánlja, akik szeretik a Slayert, a P.O.D.-t és az Agnostic Frontot. Ez egyébként még valahol igaz is, és ezzel a lendülettel forduljunk rá arra, ami jó. Egyfelől a "Toxic Society" borzasztóan gitárközpontú lemez. Most ezzel sokatokat valószínűleg nem leptem meg, és természetesen én sem arra számítottam, hogy eszeveszett szimfonikus billentyűfutamokkal és gregorián énekkel lesz tele ez a nagyjából negyven perc (erről majd később), viszont az már őszintén meglepett, hogy helyenként milyen súlyos, már-már extrém metal szinten arcbataposós riffek kerülnek elő. 

Senkit ne tévesszen meg a lemezt indító Fake Leaders (milyen eredeti cím...) akusztikus nyitása. Aránylag hamar átcsap az egész masszív darálásba, és ezt a tendenciát nagyjából végig tartja is. A másik, ami még aktívan köthető a gitáros témához, azok a szólók. Ezekből elég sok van, konkrétan vannak dalok, melyekben akár kettő is akad. Egyébként ez nem baj, tekintve, hogy elég ütősek, és tényleg megidézik a Slayert. Itt jegyezném meg, hogy aki nem annyira kedveli a Slayernek a Kerry King-oldalát, hanem inkább Hannemanos, az inkább kerülje a Drain Downt, mert itt inkább előbbi érvényesül, ráadásul elég vastagon. Heiko Kratz tényleg elég ügyes gitáros, nem is csodálom, hogy ennyire kiemelték a játékát. 

Ami még meglepően jó és összetett, azok a dobok. Oliver Lenz játékán érezni egy nagyon masszív death metal-szeretetet. Soha nem csap át Deicide-ba vagy Abortedbe, viszont sokszor brutálisan sűrű témákat üt, és a tempóváltásai is inkább a metal felé húznak, mintsem a HC felé. Nem mellesleg évek óta ez az egyik legjobb hangzású dobjáték, melyet ilyen típusú albumon hallottam. 

Most, hogy a végigvettem tételesen, hogy mi az ami tetszett, térjünk rá arra ami nem. Kezdjük azzal, hogy ebből a zenéből negyven perc szörnyen sok. Egyszerűen nem annyira izgalmas és sokszínű már önmagában a stílus sem, hogy elbírja ezt a játékidőt. A papírforma itt is érvényesül. Ami a lemez első felében még akár működne is (az addigi kis dózisokban), az a második felére megszűnik létezni. Pontosítok, nem szűnik meg, de addigra már annyira monotonná válik, hogy az agyad elkezdi ignorálni a hallottakat. Huszonöt, maximum harminc perc ebből untig elég lenne, ami meg lemaradt, az nyugodtan mehetne egy tízperces EP-re. 

A másik nagyon komoly problémám a vokállal van. Nem az a baj, hogy a megszokott, artikulálatlan HC-s kiabálás, hanem az, hogy igazából nincs. Feltételezem, hogy a végleges masztert küldték ki a sajtónak, és pont emiatt sajnos ki kell mondanom, hogy ami kinyírja ezt a lemezt, az a vokálok minősége. Mondjuk ki konkrétan: szinte semmit nem hallani belőle, soha. Az album második felére valamit javul a helyzet (vagy csak az ember füle szokja meg), de az első dalok hangfalról hallgatva csak a refrént tartalmazták, füllhallgatóról valamivel jobb volt a helyzet, ott már a verzék is megvoltak, igaz, kegyetlenül halkan. Ez így összképében egy nagyon mellé ment instrumentális album, melybe néha valaki pofátlanul beledumál. 

Kicsit térjünk ki a dalokra. Pontosabban egyre közülük. Egyébként elmondható, hogy a számok nagy része abszolút rendben van, mégha nem is túl változatosak vagy eredetiek, de azért egy elvárható szintet hoznak. Ez alól egy kivétel van, a címadó. Anyám, ez valami kulturális háborús bűncselekmény! Nem csak arról van szó, hogy egy jellegtelen semmi, amikor meg mégis valami, akkor a világ legátlagosabb HC-dala, hanem arról is, hogy olyan látványosan lóg le a lemezről az alapjáraton is punkosan túl vidám hangulatával, hogy majdnem az egész albumot tönkre vágja. Nem tudom, hogy ez kinek tetszett, de nagyon szívesen megismerném azt az egyént egy félig kihűlt, zaccos kávé társaságában.

Szerintem nem árulok el túl nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy nem ez lett számomra "Az év lemeze már januárban!" (amúgy is csak február végén jelenik meg). Fogalmam sincs, milyen lehetett az első album, de ha ez minden, amire futotta fejlődés gyanánt, akkor lehet, nem is akarom tudni. A produkciós része egész egyszerűen katasztrófa. A dalok úgy alapból jók is lennének, de a hangzás néha szörnyen avittas. Az énekből alig hallani valamit, pedig nagyon fontos része a műfajnak (akár thrash-, akár HC-sprektumon nézzük). 

Úgy tűnhet, hogy haragszom erre a lemezre. Ez egyáltalán nem igaz, csalódott vagyok. Remélem, el fog jutni a csapat egyszer arra a pontra, hogy remasztereljék a "Toxic Society"-t. Ki tudja? Talán ezzel a korong egy egészen új arca mutatkozna meg.  

5/10