Rozsdagyár

MAGNUM - Sacred Blood "Divine" Lies (2016)

2016. február 24. - Kovenant

magnum_cover.jpg

Ha egyszer csak összeroppanna a tér-idő kontinuum szerkezete, egymásba csavarodnának tizenkét dimenziós fekete lyukak és kvazárok, a pusztító sáskajárás és a kontinentális talapzatok megroggyanása között az egyetlen biztos pont a brit Magnum életműve lehetne. 40 év óta elképesztő állhatatossággal ragaszkodnak ahhoz a kifinomult, a nyolcvanas években tökélyre fejlesztett és népszerűsége csúcsára futott stílushoz, melyet nevezzünk az egyszerűség kedvéért aréna vagy hard rocknak. Nem kivétel ez alól a csapat tizenkilencedik korongja, a "Sacred Blood Divine Lies" sem, mely február 26-án jelenik meg a Steamhammer/SPV kiadó gondozásában.

Csak hogy perspektívába helyezzük a Magnum életművét: 1972-ben alakultak, jó másfél-két évvel az AC/DC előtt, akkor, amikor a punk még a kanyarban sem volt, sőt, a Pink Floyd is középkategóriás rockcsapatként tengődött, míg meg nem jelent fő művük a Hold sötét oldaláról. A kereskedelmi siker is csak a nyolcvanas évek közepén köszöntött rájuk: az 1985-ben megjelent "On A Storyteller's Night" című lemezük, majd az azt követő két újabb korong egészen a kilencvenes évek legelejéig megnyújtotta az aranykorszakukat. Sem előtte, sem utána nem tudták ezt a periódust megismételni, de még csak megközelíteni sem a fősodorbeli elfogadottság szempontjából, olyannyira nem, hogy 1995-ben fel is oszlottak szépen és csendben.

A banda ikermotorja mindig is Bob Catley énekes és Tony Clarkin gitáros-zeneszerző volt: ők az egyedüli őstagok a 2001-es újraindulást követő mostani felállásban, persze Mark Stanway billentyűs, aki - ha nem is az indulástól, de - a csúcsidőszak másik emblematikus figurája, szintén itt szerepel és nagyon is fontos összetevője a mindenkori Magnum hangzásnak.

Amely hangzás tulajdonképpen ugyanaz maradt. De minek is változtatna bármit is bármiben a csapat? Majd' fél évszázad után, a hetven felé közeledve elég érdekes is lenne ez. Egy magukfajta veterán rockbanda előtt két út áll: vagy becsületesen kitartanak amellett a stílus mellett, melyben megfogantak és a velük folyamatosan együtt öregedő rajongótábornak játszanak (így szép lassan kimennek a divatból és afféle iparági dinoszauruszokként tekintenek rájuk) vagy egy bizonyos idő után (általában zeneipari válságok és/vagy trendfordulók idején) valami teljesen újba fognak, felülnek a divatvonatra a fiatalabbak mellé.

Emlékszünk még az ilyen rendkívül kínos rockzenei pillanatokra? Csak hogy néhányat említsünk: Def Leppard  és a "Slang", Scorpions  és az "Eye II Eye", Megadeth és a "Risk" ... a sor vég nélkül folytatható. Közös ezekben a korongokban az, hogy az adott zenekar, kialakult stílussal és közönséggel a háta mögött, nagy valószínűséggel külső (kiadói vagy produceri) nyomásra teljesen hülyét csinál magából, elidegeníti a bandát a rajongóinak egy jó részétől és utólagosan is cikivé teszi az egész életművét.

Na, ez az, ami a Magnum esetében sosem történt meg és minden bizonnyal már nem is fog. A britek rendkívül magas színvonalon űzik ezt az egészet: nagyon intelligens zenét és szövegvilágot hoztak létre az elmúlt negyven évben és bár manapság a nyolcvanas évekbeli népszerűségükhöz képest takaréklángon pörögnek, mégis újabb és újabb kiadványaikkal kenterbe verik a retro-rock trendre építő fiatal klóncsapatokat. Nem is érdemes egy napon említeni őket, az az igazság.

Nagyon erősen indít az új korong is: a címadó tétel egy szikár, kemény, komolyabb hangulatú dal, aztán érkezik a szenzációs húzású és elgondolkodtató szövegű, első kislemeznótaként kihozott Crazy Old Mothers. Klasszikus hard rock szerzemények jönnek sorra, aztán a lemez második felében leül egy kicsit a tempó, a power balladák, az alig középtempós nóták veszik át a terepet, de hála Catley elképesztő formában levő hangjának, ezek is dinamikussá válnak. Itt éreztem azt először, hogy egy-két, egyszerűbb, de keményebb riffre épülő húzós vagy pár vidámabb, talán bulisabb témájú szám nagyon jót tett volna a hangulatnak. A Quiet Rhapsody pedig megmutatja, hogy ha akar, akkor a Magnum is tud zúzni: ezeket a pillanatokat hiányoltam többször is.

Összességében egy nagyon kerek, ámbár a kelleténél talán komorabb album érkezett. Clarkin gitárja is elsülhetett volna gyakrabban, de ahol mégis megdörren, ott bizony csak némán bólogatni marad energiánk. Egy régi letűnt világ dallamvilága fon körül bennünket, de egy olyan zenekar tolmácsolásában, melynek autoritása megkérdőjelezhetetlen.

„Az ember néha jóval túlél egy olyan korszakot, amelyben ott­hon volt, és belekerül olyanba, amely idegen neki, s ebben az esetben az emberi komédia egyik legkülönösebb látványa tárul az érdeklődők szeme elé. Ugyan kinek jut ma eszébe, mondjuk, George Crabbe? Híres költő volt a maga idejében, s zsenijének a világ olyan egyhangú elismeréssel adózott, amilyen manapság a modern élet bonyolultabb körülményei között ugyancsak rit­kán tapasztalható. Crabbe a művészetét Alexander Popé iskolá­jában tanulta; tanulságos történeteket írt páros rímű verssza­kokban. Aztán jött a francia forradalom, jöttek a napóleoni há­borúk, s a költők új dalokat zengtek. Mr. Crabbe továbbra is tanulságos történeteket írt páros rímű versszakokban. Bizonyára olvasta azoknak a fiatalembereknek a verseit, akik úgy felfor­gatták az egész világot, és azt hiszem, nagyon gyönge, értékte­len holmiknak tartotta őket. Persze, némelyik az is volt. De Keats és Wordsworth ódái, Coleridge és Shelley néhány verse a szellemnek hatalmas birodalmát tárták fel, amelyben még senki sem járt őelőttük. Mr. Crabbe-nak már régen befellegzett, de Mr. Crabbe továbbra is tanulságos történeteket írt páros rímű versszakokban. Futólag olvastam az ifjabb nemzedék írásait. … Szenvedélyüket kissé vérszegénynek, álmaikat kissé unalmasnak találom. Nem szeretem őket. Én félrevonultam. To­vábbra is tanulságos történeteket fogok írni páros rímű versszakokban. De kötözni való bolond lennék, ha ezt egyébért ten­ném, mint a magam szórakoztatására.”

(W. Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja. Budapest, 1969, Európa Könyvkiadó. Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet.)

8,5/10

magnum_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4810418436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása