Ritkán vagyok bajban lemezkritika írása közben: három-négy hallgatás után általában elég pontosan összeáll bennem, hogy milyen hatással volt rám az adott lemez, hova is illeszkedik a csapat zenéje, mennyire érzem erősnek, átlagosnak vagy éppen totális mellényúlásnak az aktuális produkciót. Az amerikai sludge/doom csapat, a Sourvein friss korongja a Metal Blade gondozásában április 8-án jelent meg "Aquatic Occult" címmel és akárhogyan is közelítettem a lemez felé, egyszerűen nem sikerült megbarátkoznom vele.
A Sourvein igazi stílusveterán brigád: még 1992-ben alakultak meg Észak-Karolina államban. Tulajdonképpen ez is egy egyszemélyes projekt: az énekes, dalszövegíró, zeneszerző T-Roy bandájáról van szó, az elmúlt több mint két évtized során minden alapító kihullott mellőle, így egyedül ő maradt meg az őstagok közül. Jelenlegi társai is inkább turnézenészek csak, ráadásul a borítófestmény és az albumkoncepció is tőle származik, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy itt minden T-Roy gondolatairól, zenei elképzeléseiről szól, kizárólagos jelleggel.
Hát ... a sludge önmagában sem egy könnyű műfaj, de amit itt hallunk, az tényleg embert próbáló muzsika. A bandafőnök elmondása szerint a nyolcvanas években felnőve három stílus hatott rá egyértelműen: a hardcore punk, a Black Sabbath-féle doom és a hetvenes évek southern rockja. Nem nagy újdonság ez: bár a southern rock nyomait nem igazán lehet felfedezni a korongon, talán néhány lassabb tétel kivételével, az ének már egyértelműen hardcore gyökerekkel bír, az ultrasúlyos, belassult riffek, meg a szanaszét torzított, porszívószerűen búgó, pincemélyre hangolt gitárok pedig nagyon is a sludge kellékei.
A szövegvilág T-Roy saját személyes élményeit, érzéseit boncolgatja, felfűzve mind a tenger, az óceán, a víz témájára. Válságok, feltápászkodások, alkoholizmus, visszaesés és küzdelmek, veszteségek: a zenéhez illeszkedően igencsak őszinte és brutális dalokat kapunk. Mindez eddig nagyon is érdekesen hangzik, csak sajnos a zene, az bizony nem sikeredett olyanra, ami kellően megtámogatná a mondanivalót.
A negyvenhárom perces, tizennégy tételt tartalmazó korong - bár játékideje egyáltalán nem hosszú, sőt, tulajdonképpen ideális - már az első negyedóra után olybá tűnik, mintha sosem akarna véget érni. Rettenetesen depresszív, hasonló, egymástól szinte megkülönböztethetetlen dalok sorjáznak egymás után, ráadásul nagyon változó minőségben.
A rövid intrót követően az Avian Dawn című tételben a gitár olyan borzasztóan hamis, hogy kín hallgatni. Nem tudom, hogy ez szándékos koncepció volt-e vagy csak sima figyelmetlenség: mindkettő siralmas eredményt hozott. A harmadik nóta, az Ocypuss hallgatás szinte fizikai fájdalmat okoz: ennél a pontnál majdnem feladtam és csak becsületből folytattam küszködésemet a koronggal. Aztán jött az Aquanaut című szerzemény, benne egy eszelős riffel és itt visszatért kicsit a remény: ez hibátlan teljesítmény. A Mermaids képében egy bluesos, southern-ízű ballada érkezik ikergitáros témákkal, majd ismét klassz tételek jönnek sorban hangulatos gitártémákkal.
Sajnos azonban a jó dalokkal is vannak gondok, mégpedig a hangzás. A produceri és hangmérnöki munkálatokért Mike Dean, a Corrosion Of Conformity basszusgitárosa felelős és számomra ez a koszos, dinamikátlan, lepusztult, hamis hangzás szinte teljesen hallgathatatlanná varázsolta az egész atmoszférát. Ehhez bizony T-Roy enervált, sokszor nyávogós előadásmódja is hozzájárul. Elég ehhez lefülelni az In The Wind című zseniális nótát: kíváncsi lennék, hogy korrekt hangzással és egy, az élet dolgai iránt kicsit több érdeklődést tanúsító énekessel hogyan is szólna ez a füstös, Black Sabbath-témákkal operáló darab.
A lemezen egyébként egy komplett underground sztárparádét kapunk: feltűnik itt Randy Blythe (Lamb Of God), Mike Dean és Reed Mullin (CoC), Dean Berry (Iron Monkey), Keith Kirkum (ex-Weedeater) és sokan mások. De sajnos ez sem menti meg az "Aquatic Occult" albumot.
Nagyon vegyes tehát a kép: biztos vagyok benne, hogy ez a fajta muzsika különböző tudatmódosító szerek vagy alkohol hatása alatt rendkívül élvezetes (főleg előadni lehet király), de ezt hosszú távon befogadni fájdalmas élmény. A monotonitás, a depresszió, a zeneiség sokszor teljes hiánya még a korongon található hat-hét, egyébként tényleg kiváló szerzeményt is tönkrevágja. Ha már sludge metal, akkor tessék belehallgatnia a Crowbar vagy a Down bármelyik lemezébe (na jó, az új EP-ket inkább hanyagoljuk).
6,5/10
