Ahogy a svéd-német tagsággal felálló dallamos hard rock/heavy metal csapat, a Jaded Heart tizenkettedik albumát elkezdtem hallgatni, elég nagy meglepetés ért: az túlzás, hogy különösebben beleástam volna magam a banda életművébe, de a kétezres évek elején kiadott korongjaik alapján úgy emlékeztem rájuk, mint egy kifejezetten érzéssel teli, a nyolcvanas évek amerikai dallammetalján nevelkedett banda, akik egyaránt otthon vannak az érzelmes rockballadák és a tempósabb tételek terén is, amúgy Pretty Maids módra. Nos, a Massacre Records gondozásában április 22-én érkező "Guilty By Design" korong alapján alaposan át kell gondolnom a fenti véleményemet: ez bizony kemény, néha egyenesen szikár, európai ízű heavy/power metal, alkalmanként megbolondítva egy kis Helloween-jellegű dallamos refrénorgiával.
Negyedszázados csapat a Jaded Heart is: számos tagcserét követően ma már egyedül Michael Müller basszusgitáros az egyedüli, aki az alapítók közül a bandában maradt. A legnagyobb változás 2005-ben történt, amikor új énekes érkezett a svéd Johan Fahlberg személyében, aki az eredeti frontember Michael Bormannt váltotta, illetve Peter Östros szintén svéd gitáros érkezésével állt össze a jelenlegi felállás végérvényesen.
A két - egyébként igen erős - bónuszdallal együtt a korong bő egy óra összesen tizennégy szerzeménnyel. Nagyítóval lehetne csak megtalálni a korai hangzásra utaló jeleket: egyedül a Remembering című tételben köszönnek vissza a melodikus AOR-jegyek, melyekben megcsillan még a nyolcvanas évek dallamérzékeny hair metaljának visszfénye.
Az album a No Reason című számmal nyit és már itt megvillan minden, ami ránk vár: kemény, húzós, középtempós riffek, kiváló hangszeres teljesítmény, fejdöngölős, jól megírt szólók, viszont az énektémák vonatkozásában egy kicsi sablonosság. Gyakran hallhatóak ikergitáros megoldások is, de a lényeg mindig a tempón, a döngölésen van, ami számomra kellemes meglepetés volt és szívesen is fogadtam.
Johan Fahlberg igazi rocktorok: simán hozza a magasakat, ha kell, előveszi a karcosabb, morcosabb hangját, de a rock'n rollos lazaság is kiérezhető belőle. Ezért csodálkoztam nagyon, amikor néhány dalban bizony hamiskás dallamok maradtak utána: ez lehet a promóanyag minőségéből fakadó szándékos hiba, de mivel ez a többi tételben nem fordult elő, gyanítom, hogy sajnos erre nem fordítottak elég figyelmet. Ez bosszantó és elég illúzióromboló élmény: rendesen tönkre tudja vágni a hangulatot és a befogadás folyamatát is, legyenek bármilyen jók egyébként a dalok.
Érdekes, hogy a dallamvezetés a kevéssé sikeresen megírt énektémák hiányában egyértelműen a gitárosok feladatává válik, akik remekül oldják ezt meg. Masahiro Eto és Peter Östros iskolapéldáját nyújtják az ideális együttműködésnek: gondolom, felváltva szólóznak és ritmusoznak, de tényleg jó hallgatni a produkciójukat. A billentyűsöknek itt teljesen színező, mellékes szerep jutott, úgyhogy a szimfonikus euro-metal rajongói nem fognak új kedvencet avatni a "Guilty By Design" személyében.
Hosszú az anyag és mivel elég egyforma, középtempós dalok sorakoznak végig rajta, az utolsó harmadára kicsit megfárad a korong, egybemosódnak a tételek és nagyon kell vakarni a fejünket, ha vissza szeretnénk idézni egy kiugró refrént vagy dallammenetet. Tipikusan az a lemez, amit hallgatni nagyon klassz, csak kevés a memorizálható nóta (ha tetszik, "sláger"). Még a Seven Gates Of Hell és a So Help Me God című dalok azok, melyek elsőre az ember fejébe ragadnak: mindkettő keménykötésű, gyorsabb, de dallamos, jól sikerült szám.
A Jaded Heart friss albumát azoknak ajánlanám, akik csalódtak az utóbbi évek Helloween termésében, szeretik a húzós power metalt, a kiváló gitáros teljesítményt és a jól megírt melodikus rockzenét. A fentebb említett hiányosságokat leszámítva ez egy korrekt korong, tele olyan nótákkal, melyek automatikusan fejbólintásra késztetnek, de aki a metal színteret megmentő legújabb üdvöskét keresi, az nagy ívben kerülje el!
8/10
